Non rien de rien, non, je ne regrette rien – a dal amelyet mindenki ismer, még ha az előadóját nem is. De a történetét ismerjük? Hogy mitől lett ekkora hatalmas siker, attól eltekintve, hogy Edith-nek nehéz élete volt?
Előzmények
1959. december 13-án Edith elájult a színpadon Dreux-ben. Ennek oka az orvosi tilalmak figyelmen kívül hagyása, és a végső kimerültség volt. Sajnos csak ekkor jött rá, hogy az életével játszik, ezért egy év kényszer szünetre “száműzte” magát vidékre. A turnékon használt erősítő injekciók, gyógyszerek teljesen tönkre tették a máját.
1960. május 13-án, habár közönség elé még nem állt, elkezdett dolgozni új lemezein, és felénekelte többek között Marguerite Monnot új dalát, a “C’est l’amour“-t. Két héttel később a május 27-i stúdió felvételt le kellett mondani fizikai gyengesége miatt.
A következő fél évet párizsi lakásán töltötte, és ha ereje engedte, próbált, kitartóan csak próbált. Októberben vissza akart térni az Olympia Színházba. A dátum közeledtével, azonban le kellett mondania nagy álmáról. Nem lett volna képes kiállni a színpadra.
Ezen az estén megadta magát. Letette a csészéjét, majd a tenyerébe temette az arcát. Sírt, csöndesen, mintha attól félne, hogy alkalmatlankodik nekünk.
emlékezett vissza Jean Noli újságíró, az egyik bizalmasa.
A megmentő: Charles Dumont
1960. október 25-én egy váratlan csengetés zavarta meg Edith pihenését. Az ajtóban két férfi állt: Michel Vaucaire dalszövegíró, és Charles Dumont zeneszerző. Mint mindig, Edith megváratta az embereket. Több mint egy órán át várták, mikor fogadja őket végre.
Kis, aprózó léptekkel, egyik lábát pontosan a másik elé helyezve, mintha a szobát mérné fel, anélkül, hogy rájuk nézett volna, a zongorához tartott, majd rákönyökölt. Gyűrött, pecsétes kék pongyolája, és viseltes papucsa volt rajta; haját rózsaszínű, rojtos gumi fürdősapkába rejtette. Kis szája kifestve, mint a rossz napjain.
mesélte Noli később.
– Amint láthatják rendkívül fáradt vagyok. Siessenek. Csak egyetlen sanzont. Tessék! A zongorához!
A savanyú fogadtatás után elhangzott a dal. Ezek után Edith nem bírt betelni vele.
“Félelmetesen jó.” – csak ezt tudta ismételni. Pillanatokon belül kiadta a “parancsot”, hogy értesítsék az Olympia igazgatóját, Bruno Coquatrix-et: decemberben fellép.
A nagy visszatérés
November 10-én Edith lemezre énekelte a dalt, november 23-án pedig elénekelte a rádióban. Ez utóbbi volt az első alkalom, hogy a közönség hallhatta.
December 2-án a televízióban is előadta a reményt hozó sanzont, és bejelentette visszatérését: december 29. – Olympia.
A premieren hatalmas sikert aratott, Franciaországban elérte karrierje csúcspontját. Hirtelen ismét mindenki Piaf lázban kezdett el égni, lemezeinek eladása rendkívüli tempóban gyorsult, különösen a Non je ne regrette rien. Egy évvel később 1962. december 16-án aranylemez lett (több mint 200.000 eladott példány). Ez azért is rendkívüli, mivel az egymilliomodik lemezének eladása (1954. január 4.) 8 évig tartott, most kevesebb mint egy év alatt ennek közel a negyedét elérte.
Lassan, egyenesen előrehaladt a mikrofonhoz. Ekkor a terem közönsége felállt, kiáltozott, skandálta a nevét, és a taps véget nem érő rohama áradt felé. 16 percig nem tudott kezdeni, addig tombolt az ováció. […] Csak a Nem bánok semmit sem után jött ki oldalra, csillogó szemmel. […] Gunyoros kis mosolyával, ripacskodva vetette oda: “azt hiszem, megy ez…”
számolt be róla Jean Noli.
0 hozzászólás