Drágán fizetek meg az ostobaságaimért.
mondta sírva Hugues Vassalnak, egyik bizalmasának, fényképészének.
Amikor 1963 nyarán megjelent férjével, Theóval a nizzai reptéren, a rajongók, újságírók egyáltalán nem sejtették, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy látják szeretett énekesnőjüket. Innen kocsival mentek tovább a fél órára fekvő Saint-Jean Cap Ferrat-ban lévő “La Serena” nevű villába. A visszatérés reményében töltötte itt a nyarat.
La Serena (1963. május 31. – július 31.)
A Serena Villa éppen ideális volt a pihenésre, hiszen csodálatos tájon feküdt el. Hatalmas kertje volt, medencével és egy sziklába vájt lépcső a tengerparthoz, a magán strandhoz. A napok békésen, jó hangulatban teltek el. Edith állapota javulni kezdett és képes volt elénekelni az egyik legnehezebb dalát az “Hymne á l’amour”-t, ami ezelőtt pár hónappal lehetetlennek tűnt. Hangulatát a régi barátok látogatása is javította. Raymond Asso, aki a karrierje elején segítette, Charles Aznavour, Michel Emer, az egyik dalszerzője. Sajnos megjelentek az élősködők is, akik anyagi támogatást remélve látogattak el a villába.
Edith-nek diétáznia kellett, mivel a mája ekkorra már szinte teljesen leállt. A jó hangulatnak e diéta megszegése vetett véget, melyet egy Max nevű kéretlen vendég hatására tett meg – az ápolónője tiltásának ellenére. “Egyen azt ami jól esik, ne hallgasson az orvosokra!”. Két nap múlva máji eredetű kómába esett, amiből csak 48 óra múlva tudták felébreszteni. Állapota tovább romlott.
La Gatouinére (1963. július 31 – augusztus 29.)
A csapat július végén kénytelen volt továbbköltözni egy kisebb, olcsóbb villába, ugyanis a szerzői jogdíj elég csekély volt, hogy egy ilyen hatalmas házat béreljenek. A személyzetet vissza küldték a párizsi lakásba Theóval, aki ekkor kezdte el forgatni első filmjét a “Judex”-et. Edith mellett a titkárnője Danielle, a harmonikása Marc és az ápolónője Simone maradtak. A helyzet sajnálatosan tovább romlott: egy helyi orvos rossz vízhajtót írt fel, mivel nem látta Edith kórlapját, ami következtében visszaesett és azonnal kórházba kellett szállítani. Ismét egy máji eredetű kóma. Az erősítő infúzióknak hála pár nap múlva vissza nyerte tudatát.
Eközben Danielle és Marc elkezdtek építeni a kertjükben, Saint-Antonin Noble-Val-ban egy kis menedéket Edith-nek, ahol majd pihenhet később, messze a zajos Párizstól. Az épület októberre elkészült, de sajnos sosem lakta be senki…
Miután kiengedték Edith-et, átköltöztek Plascassier-be,a L’enclos de la Rourée villába, az utolsó állomásra…
L’enclos de la Rourée (1963. augusztus 29 – október 10.)
A kimerültség úrrá lett rajta, amikor beköltöztek új szállásukra. A legtöbbször valaki karjába kapaszkodva, totyogva sétált a kertben, amíg tartott a jó idő. Utolsó szenvedélye a Francia Történelem I. kötetének olvasása volt, amely olykor kimerítette, így az ápolónő olvasott fel neki belőle. Továbbá visszatérését tervezgette, ám a körülötte lévők jól tudták, hogy Edith sosem fog már énekelni. Egy gála estet szeretett volna tartani a Chaillot Palotában az egészségügy számára. A dalok sorrendjét is összeállította. Sokszor hallgatott zenét, Jacques Brel dalait, aki az egyik kedvence volt. Brel egy dalt is írt számára, melynek Charles Dumont szerezte a zenéjét. “Je me remets á toi”. Többek között ez a dal is tovább éltette visszatérésének álmát. Nagyon szerette volna elénekelni.
Itt tartózkodása alatt többször kapott afáziás rohamot, amely a beszédkészség teljes leblokkolásával jár. Edith kezdte feladni a harcot, és napról napra egyre magába zuhant.
Az, aki egykor Piaf volt, most ebben a sötét hangulatú házban múlatta az időt, fülét hegyezve, lesve a kavicson a lépések zörejét, vagy a messzeségből a motorzúgást: egy barát látogatását remélve. De a vendégek megritkultak.
írta Jean Noli egyik utolsó találkozásukról.
Ahogy telt az idő úgy halványodott a visszatérés reménysugara. Az egyik este meghallgatta saját lemezeit és rádöbbent, hogy sosem fog tudni majd énekelni már. Elterülve az ágyon zokogva talált rá Simone. Elég nehéz lehetett, talán sosem sikerült, elfogadni a tényt, hogy ő a nagy Piaf, aki telt házat csinált New Yorkban a Carnegie Hallban kétszer is, aki a legünnepeltebb francia előadó volt, most magatehetetlenül szenved messze Párizstól.
Az utolsó nap, az utolsó éjszaka (1963. október 9-10.)
Október 9. reggelén olyan gyengeség fogta el, hogy magától képtelen volt elmenni a fürdőszobáig. Az a pár méter szörnyen kimerítette, és azonnal vissza kellett fektetni őt aludni. Az ebédet már jó kedvűen fogyasztotta, letudott sétálni a lépcsőn az ebédlőig, azonban miután ezt befejezte borzalmas fájdalom fogta el a lábait, így azonnal visszafeküdt. Az ápolónő próbálta masszírozni, borogatni, de minden hiába volt. A legkisebb érintés is fájt neki. Egészen estig aludt, amikor felriadt rémálmából. Ekkor Simone próbálta megnyugtatni. Edith beszámolt terveiről, ebben a visszafordíthatatlan helyzetben nyerte vissza önbizalmát.
Edith ismét elaludt. Simone éjszaka be nézett a szobába, hogy jól van-e. Kómában volt, álmában belsővérzést kapott. Az ápolónő tudta, hogy innen már nincs visszaút. Nem tudott már mit tenni, csak megkönnyíteni a halálát. Borogatta és mellette maradt. Nem sokkal később Danielle is megérkezett Cannes-ból a gyógyszerrel, de hiába. Várták a véget. 12:45-kor szenvedő teste örökre megnyugvásra talált.
Edith hirtelen felemelkedett. Kék szemei kinyíltak, csodálatosan csillogtak és a láthatatlanra meredtek. Majd visszazuhant. 13:10 volt. Lezártam Edith szemeit.
emlékezett vissza Simone, az ápolónő, aki rossz időpontot írt zavarában. (12:45 helyett 13:10-et)
0 hozzászólás