Marseille-i utam (2. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára. (2. rész)

A második nap reggele

Másnap, amikor felkeltünk már az erkélyen meg volt terítve: pirítós, sajtkrém, tejeskávé, és a nyitott ajtón a nappaliból Piaf szólt a Carnegie Hallból: „Sous le ciel de Paris s’envole une chanson hm-hm”

Közben Anthony elment. Feleségével beszélgettünk, aki nagy szerencsénkre tudott angolul, így zökkenőmentesebb volt a társalgás. Kint ültünk az erkélyen, ahol reggel 9 órakor már közel 30°C volt. Rendkívüli hőség volt. Egy bő fél óra múlva megérkezett Anthony és egy meglepetéssel tért vissza. Gyűjtőtársával és jó barátjával, Jean-Paul-lal. Ő volt az, aki bevezette a gyűjtés világába. Mondhatjuk úgy is, hogy Jean Paul olyan volt neki, mint nekem ő, Anthony. Micsoda nap! És még el sem kezdődött!

Leültetett a kanapéra és elém tolt egy asztalt, majd A4-es méretű dobozokkal tért vissza, amelyeket lerakott elém. „Piaf Harcourt”, „Piaf inédites”, „Piaf en scene”, stb.  Kinyitottam és telis-tele voltak eredeti és kiadatlan fényképekkel. Oda adta a kezembe, hogy megnézzem. Jól esett ez a bizalom, de mindenesetre próbáltam rendkívül óvatos lenni. Közben a lemezjátszóból kiadatlan felvételek szóltak. Rendkívüli hangulat volt. Anthony szemben ült velem egy fotelban, a barátnőm és Jean Paul ki-ki jártak az erkélyre dohányozni, beszélgetni és nevetgélni.

Néhány doboz után elmentünk megnézi a várost egy felújított Fiat 126-ossal, egy „kis polszkival”. Pöfögött a motor, miközben végig haladtunk a gyönyörű városon, a tenger part mellett, és a rádióból kazettán Piaf szólt. Nagyszerű élmény volt! Az úti cél a Notre-Dame de la Garde volt, ahol Edith 1950-ben járt. E pillanatot Marc Bonel amatőr színes filmjei őrzik.

Edith a Notre-Dame de la Garde-ban és saját fotóm arról a pontról, ahol ő állt. 2018. augusztus 19.

Egy valóra vált álom

Visszatérve a lakásba megint le lettem ültetve a kanapéra, mit sem sejtve, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanata következik majd. A kis asztalt megint elém tolták. Anthony kiment egy pillanatra és egy dobozt tett elém az asztalra. Arcán láttam azt a tipikus mosolyt, amikor az ember direkt húzza az időt, növelve az izgalmat. Szépen lassan leemelte a tetejét. Mivel ültem, ezért pont nem láttam mi van benne, ám ekkor már kezdtem sejteni. Nagyon óvatosan, finom mozdulattal kivett egy ruhazsákot, amelyet letett mellém a kanapéra, hogy kinyisson. Ahogy húzta a cipzárt, amely egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak pár pillanat volt, szépen lassan elém tárult a híres “petit robe noir”, a kis fekete ruha. Az ember ilyenkor próbál értelmes reakciót produkálni, de valahogy jobban esett szó nélkül csodálkozni és belegondolni, hogy milyen szerencsés is vagyok. Éppen ezért történt meg az is, hogy, amikor felém nyújtotta mosolyogva, hogy nyugodtan fogjam meg értelmetlenül néztem, hisz hihetetlen volt, így meg kellett ismételni újból! “Voila, touche ça!”

Egy nagyon kellemes tapintású szatén anyagú ruha volt, ami sokkal kisebb volt, mint, ahogy elképzeltem. Most a kezemben foghattam azt a ruhát, ami a legboldogabb és a legszörnyűbb pillanataiban is rajta volt, amelyben erejét nem kímélve énekelt és rogyott össze a színpadon a kimerültségtől és amibe csalódott könnyeit törölte, hogy nem énekelhet tovább aznap este. Jogosan mondhatja bárki, hogy “túl drámázom”, de egy ilyen emléket túlcsordult érzelmek nélkül nehéz elmesélni.

A híres “petit robe noir”-ral avagy a kis fekete ruhával és a hosszú hajammal, amelyet fogalmam sincs milyen elvetemült meggondolásból növesztettem meg akkor…

Néhány személyes tárgy, amit a kezemben foghattam.

Az út vége

A harmadik nap, még ellátogattunk Jean Paul-hoz is, ahol több száz képet néztünk át és ahol elmesélte, hogy Mireille Mathieu a barátja, közben mutatva egy képet, ahogy vacsoráznak egy étteremben.

Ez az út felejthetetlen marad számomra, ahol 18 évesen tárt karokkal vártak és hatalmas kedvességgel bevezettek Edith Piaf “magánéletébe”. Rajongó vagy gyűjtő ennél közelebb talán nem is kerülhet hozzá. Rendkívül szerencsésnek tartom magam és hálát adok a sornak, hogy az egyik legnagyobb álmom, viszonylag rövid idő alatt valóra válhatott. Anthonyval még szorosabbá vált a barátságunk, ahogy ő fogalmazott: “egyfajta kis család lettünk”. Továbbá megtiszteltetés volt az is, amikor közölte, hogy szívesen dolgozna velem együtt egy esetleges új Piaf projektben (ami jelenleg szépen alakul!).
Jean-Paul egy nagyon kedves levelet küldött 2019. decemberén, melyben azt írta: “Rendkívül boldog vagyok, hogy ismerhetlek és köszönöm a barátságodat!”

20 évesen, mint fiatal gyűjtő és rajongó nagyon hálás vagyok, hogy komolyan kezeltek és, hogy befogadtak kis csapatukba. Nekem ez az egyik legnagyobb elismerés.

“Marseille-i utam (2. rész)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.