Marseille-i utam (1. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára.

Előzmények

2014-ben, 14 évesen megismerkedtem Anthony Berrot-val, aki rövid időn belül a példaképemmé vált. Lenyűgöző szenvedélye a gyűjtés iránt inspirálóan hatott rám. 14 évesen elhatároztam, hogy én is gyűjteni fogok. Ezen az estén, amikor „elektronikus levelezéseink” történtek, rendkívül kedves volt velem (mint mindig!) és kimondottan tetszett neki, hogy Magyarországon ilyen fiatalon rajongok a rég nem élő nemzeti ikonjukért. „Magamat látom benned fiatalon”. Ő is hasonló korban kezdett el rajongani és gyűjteni, majd a kilencvenes évek elején, húszon évesen találkozott Edith titkárnőjével és harmonikásával, Danielle-el és Marc Bonellal. Olyan barátság alakult ki köztük, hogy 2012-ben, amikor Danielle meghalt, Anthony-ra hagyta Piaf örökségének egy részét (15.000 eredeti fénykép, számos kézirat, fellépőruhák, cipők, sminkek stb.). A lehető legnagyobb ajándék és elismerés amit egy gyűjtő kaphat!

Mindig félve írtam neki, semmiféleképpen sem szerettem volna zavarni őt. Mindig megmutattam ha valami új Piafos dolgot szereztem, hiszen nekem az ő véleménye számított a legjobban. Alig vártam, hogy megosszam vele új szerzeményeimet.

Négy év barátság után meghívott az otthonába néhány napra. Felfoghatatlan volt számomra az egész helyzet. Négy év várakozás után eljött a várva várt nap.

Út Marseille-be

2018. augusztus 18-án, este fél nyolc tájékán érkeztünk a barátnőmmel Marseillebe, a Saint-Charles állomásra. A busz út 23 óra hosszú volt Szlovénián és Olaszországon keresztül. Fáradtságom ellenére, mivel semmit sem aludtunk, izgatottságom leírhatatlan volt. Amikor magunkhoz vettük a poggyászainkat, megfordultam és hirtelen megláttam Anthonyt, aki mosolyogva felénk tartott. Kezet fogott velem és két üdvözlő puszi után (amely a franciáknál a barátság és közvetlenség jele) elindultunk a házába. Sajnálatos módon franciául nem beszéltem, csak nagyon alap szinten, amely annyit jelentett, hogy megszólalni nagyon nehezen tudtam, de megértettem nagyjából amit beszéltek. Útközben megmutatott egy hangversenytermet, ahol Edith fellépett.

Amikor beléptünk az előszobába Charles Sinclair egyik eredeti portréja tekintett ránk Edithről egy hatalmas képkeretben, mellette pedig egy még nagyobb plakát az Olympiából! Bemutatott kedves feleségének és kisfiának. Miután megmutatták a házat lementünk a városba vacsoráért. Amint éppen várakoztunk Anthony a bal oldalamon megkérdezte: 

– Tu est content? (Boldog vagy?)
– Oui, trés content (Igen, nagyon!)

Majd megnyomkodta a bal vállamat és ezt felelte mosolyogva:

– Moi aussi! (Én is!)

Teljesen elképesztő és hihetetlen volt az egész, a pillanat, amit sosem fogok elfelejteni.

A vacsorát a nappaliban töltöttük egy pohár rozébor mellett. Este kilenc óra körül lehetett. Anthony kiment az előszobába és egy lemezt tett a lejátszóba, majd hozzá tette:

– Te vagy az első, akinek ezt megmutatom.

Egy kiadatlan hangfelvétel volt Edith egyik fellépéséről 1961-ből. Ez a rendkívüli kedvesség olyan boldogsággal töltött el, hogy éjszaka alig bírtam elaludni, de egyben vártam is a holnapot, hogy újra beszélgethessünk!

TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ >>>

“Marseille-i utam (1. rész)” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.