“A harmonikás”: Marc Bonel

Edith nyitotta fel a szememet és mutatta meg mi is az élet.

Sokan megfordultak Edith szakmai és magán életében az évek során, de csak kevesen maradtak hűek hozzá. Marc Bonel ezen kevesek egyike volt, aki 18 éven át kísérte őt harmonikán a lemezeken, a fellépéseken, a rádióban és a televízióban, Franciaországban és világszerte. A közös munka gyümölcse nem csak a népszerűség megismerése, hanem egy életre szóló barátság volt Edith Piaffal.

Az ifjú harmonikás

Marc 1911. december 10-én született Párizsban. Fiatal korát Levallois-ban töltötte igen szegényes körülmények között, villany és víz nélkül, egy romos házban. Elmondása szerint “egyetlen barátja” harmonikája volt, egy Cavagnolo Domenico, amelyen 5 oktáv volt játszható. Helyi bárokban, bálokon, esküvőkön és alkalmanként bordélyházakban is előadásozott. 1944-ben tehetségének hála, az akkori nagy hírnévnek örvendő, idősödő énekesnő, Mistinguett (1875-1956) harmonikása lett a Paris Paname című revüben, Párizsban. A közös munka alig egy évig tartott csupán. Marc ekkor még nem tudta, de élete egyik legjobb döntése volt, amikor oda adta Mistinguett-nek a telefonszámát…

Az új főnök: Edith Piaf

Mistinguett után visszatért Levallois-ba a lepusztult lakásába, ahol az élet még nyomorúságosabb volt mint valaha. 1945 volt, a háború vége, amikor az ország még azon volt, hogy kiheverje a 4 évig tartó náci megszállás gyötrelmeit. Az egyik ilyen nap megcsörrent a telefon, amiben egy ismeretlen személy arra kérte őt, hogy mihamarabb utazzon vissza Párizsba, és keressen fel egy zongoristát, aki egy nagyon híres énekesnőt kísér. A zongorista Robert Chauvigny volt, az énekesnő pedig Edith Piaf.
A meghallgatás Robert montmartre-i lakásán történt. Marc a kezébe kapta Edith akkori repertoárjának kottáit, ám nem tudta elolvasni azokat, mindig is hallás után játszott. Piaf-nak ez cseppet sem tetszett, ám később rájött, hogy egy zsenivel van dolga. 1945. november 16-án mutatta be új harmonikását a közönségének az Alhambrában. Első közös munkájuk a stúdióban a “Le petit homme” című dal felvételén történt, 1946. október 9-én.

Egy igaz barát

Az elkövetkezendő 18 évben Marc végig Edith mellett maradt és szemtanúja volt minden egyes kirobbanó sikerű fellépésnek mind Franciaországban mind az Egyesült Államokban. 1946-ban vágtak neki első közös turnéjuknak Svájcban, amelyet Marc meg is örökített amatőr 8mm-es kamerájával. 1948-ban a “Neuf garcons et une coeur” című filmben is szerepelt Edith-tel egy jelenet erejéig.

Edith és Marc első közös turnéjukon, Svájcban. 1946.

Még ugyanebben az évben vendégszerepeltek Németországban, Belgiumban és Görögországban. Ez volt Edith első Európa körüli turnéja. 1947-ben Norvégiát és Svédországot is megcélozták. Marc a sötét Levallois-ból hirtelen az egyik leghíresebb francia énekesnőt kísérte Európa szerte. Nem volt megállás. A következő állomás októberben az USA volt. Szemtanúja volt annak is, amikor Edith Marcel Cerdannal találkozott, és végül annak is, amikor 1949-ben elszakította a sors őket egymástól. Marc és Louis Barrier (Edith menedzsere és szintén az egyik legjobb barátja) voltak azok, akik elindultak a repülőtérre Cerdanért, amíg Edith aludt. Útközben kapták a hírt: a repülő lezuhant.

Marc a repülő balesetről.

1950-ben, egy marseille-i turnén találkoztak egy Danielle Vigneau nevű táncosnővel, akibe Marc azonnal beleszeretett. Nem sokkal később össze is házasodtak, és Edith lett Marc esküvői tanúja, Danielle pedig Edith titkárnője. Egy fővel bővült a csapat.

1955 tavaszától 1956 nyaráig körbe turnézták az amerikai kontinenst Kanadától, Dél-Amerikáig egy 14 hónapos turné keretein belül. A legnagyobb esemény a Carnegie Hall-i fellépés volt. 1959-ben, amikor Edith összeesett a színpadon Dreux-ben, Marc szintén szemtanúja volt. Ezek után vitték magukhoz, Saint-Antonin-Noble-Val-i lakásukba őt pihenni, messze a zajos Párizstól.

A barátság és a közös munka a végsőkig, egészen 1963-ig kitartott, amikor Edith meghalt. Marc 34 éves volt a kezdetekben és 52 amikor “főnöke nyugdíjba bocsájtotta” őt.

Az örökség

Marc és Danielle gondosan megőriztek minden személyes tárgyat Edith-től, amit csak lehetett. A híres fekete ruhától a személyes, bensőséges “családi” fotókig, film felvételekig amelyek a közös munka alatt készültek. Ezen gyűjtemény egy része ma a Francia Nemzeti Könyvtárban található, a másik része pedig két magángyűjtő, Anthony Berrot és Jean-Paul Mazillier tulajdonában van, akik rendkívüli barátságot ápoltak a “Bonelékkal”, mint fiatal rajongók, gyűjtők. 1993-ban az Editions de Fallois kiadónál megjelent könyvük “Edith Piaf – Le temps d’une vie” címmel, melyben az együtt töltött évekről, munkáról számolnak be részletesen. Marc 2003-ban hunyt el 92 éves korában, Danielle 2012-ben követte őt 93 évesen.

Ki is volt Henri Contet?

Sokszor megfeledkezünk azokról az emberekről, akik meghatározták Edith karrierjét, életét egy adott dallal, vagy cselekedetükkel. A legtöbbször a szövegírók és zeneszerzők szorulnak a háttérbe, akik nélkül sosem jöhettek volna létre az ismert Piaf slágerek. Henri Contet szintén ezen elfeledett személyek csapatát erősíti, ám ő több volt mint szerző…

Az ismeretlen újságíró

1941 nyarának végén Edith a “Montmartre sur seine” című film főszereplőjeként kezdett el dolgozni. A forgatás viszonylag rövid ideig tartott, novemberben már vetítették a mozikban. Habár korábban, 1935-ben szerepelt a filmvásznon egy dal erejéig, a La garconne-ban, ez volt élete első főszerepe, amely nagy mértékben érdekelte az újságírókat. Az egyik napon, a Paris-Midi riportere, Henri Contet megjelent a forgatáson.

Az utcai díszlet szinte valósnak tűnik, egészen addig, amíg énekel.

írta a következő megjelenő számban.

Nem sokkal később visszatért és újabb cikkeket írt a filmről, különösen a főszereplőnő érdekelte a legjobban, akibe időközben beleszeretett. Edith, miután elolvasta cikkeit, és miután megtudta, hogy dalszövegíró, felkereste és megkérte, hogy dolgozzanak együtt. Henri célba ért…

A Montmartre-sur seine című filmben énekli saját szerzeményét, az Un coin tout bleut-t, melyet Marguerite Monnot zenésített meg.

Egy újabb szerelem

Talán nem meglepő, de nem kellett sok időnek eltelnie, ahhoz, hogy Edith viszonozza új szövegírójának szerelmét. Mivel Henri nős volt, ezért találniuk kellett egy helyet, ahol “diszkréten” elvonulhatnak, hogy kettesben legyenek egy délutánra, estére. Egy bordélyház harmadik emeletén béreltek egy apartmant.

Mivel Henri képtelen volt elhagyni a feleségét, ezért az első dal, amelyet Edith-nek írt a “C’était une histoire d’amour” volt. A szöveg pont az ilyesfajta kapcsolatokról szól, amelyek nem tarthatnak soká, mégis nyomot hagynak az emberben. “Valakinek mindig sírnia kell, ahhoz, hogy egy szerelmes történet megszülethessen” – szól az utolsó sor.

Henri költeményei pont a legjobbkor jöttek, ugyanis a megszállás miatt nem énekelhette akkori legjobb dalszerzője, Michel Emer műveit, hiszen zsidó volt. Éppen ezért 1942 márciusában eltiltották egy hónapra az énekléstől. Ez az idő pont elég volt arra, hogy felvértezze magát szeretője új dalaival, amelyekkel az eltiltás után majd visszatér. Ekkor született a “Le brun et la blond” a “Coup de grisou“, a “J’ai qu’á l’regarder“, a “C’était si bon” és az egyik legismertebb, a “Monsieur Saint Pierre“.

Folyamatosan visszatérek, hogy megnézhessem ezt a rendkívüli előadó művészt, minden emberi bánat előadó művészét, hogy újra hallhassam hatalmas, erőteljes hangját és, hogy belenézhessek a szemébe, amelyben a világ fájdalma tükröződik.

írta visszatéréséről egy újságíró.

Henri továbbá megajándékozta kedvesét a “Y’a pas de printemps“, a “Les deux rengaines” és a “C’est toujours la meme histoire” című dalokkal.

Padam… padam… padam…”

A kapcsolatnak Yves Montand vetett véget, aki akaratlanul is kihúzta Henri nevét Piaf szeretőinek listájáról, hogy a helyére kerülhessen. A szövegíró a háborút követő években, azonban a háttérben továbbra is tevékenykedett és segítette Edith karrierjét szerzeményeivel. Hét évvel később, 1951-ben Norbert Glanzberg egyik régi régi zenéjére, amelyet Edith eltett, hogy megtalálja a tökéletes szöveget rá, megírta a Padam-ot. Egy évvel később Piaf elnyerte a Francia Lemez Akadémia Nagydíját vele és mai napig talán az egyik legismertebb slágere.

További szerzeményei

Az ötvenes években Henri ismét elkezdte viszonylag aktívan támogatni Edith-et dalszövegeivel. A következő lista a cikkben nem említett címeket sorolja:

Edith Piaf árnyékában: Marguerite Monnot

Micsoda rendkívüli nő! Nem a Földön, hanem valahol máshol él, egy szebb világban teli gyönyörrel. Mint egy angyal! Én ilyennek látom Guite-et. Ő a legjobb barátom és a nő, akit a legjobban szeretek a világon.

mondta az énekesnő Marguerite-ről.

Nem kell mélyen kutatnunk Piaf repertoárjában, ahhoz, hogy rábukkanjunk egy Marguerite által komponált dalra, hiszen a legnagyobb slágerek (Milord, Hymne á l’amour, Les amants d’un jour, La valse de l’amour…) az ő keze alól kerültek ki, így az is hallotta már munkáit, aki csak a nevesebb, az imént felsorolt Piaf sanzonokat ismeri. Több mint 70 mesterművet ajándékozott “Didou” barátnőjének, aki az utolsó időkben csupán kettőt hagyott meg repertoárjában.

Az a bizonyos légiós… (1937)

1937-ben, amikor Edith hazatért Párizsba nizzai fellépéséről, előzetes levelezésekben megbeszélve, elkezdett dolgozni a dalszövegíró Raymond Assóval. Első találkozásuk 1935-re nyúlik vissza, amikor Edith első estjeit adta a Gerny’s bárban.

Ha úgy döntesz, hogy komolyan szeretnéd űzni az éneklést, keress fel!

mondta Asso az újdonsült énekesnőnek.

Az egyik nap Raymond bemutatta mentoráltját munkatársának, Marguerite Monnot-nak. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. Edith lett Marguerite “Didou”-ja, Marguerite pedig Edith “Guite”-je.
Első közös munkájuk a Mon légionnaire című dal volt, mely pár hónap alatt meghódította egész Párizst.

A szerelem himnusza (1947-1949)

Edith 1947 novemberén debütált az amerikai közönség előtt hatalmas kudarcokkal. A sajtó Franciaország legnagyobb énekesnőjeként harangozta be őt. A közönség teljesen másra számított. Több hónapos küzdelmek, és próbálkozások árán aztán kivívta magának a tiszteletet, az elismerést, a közönség szeretetét.
Ezen turné alkalmával alakult szerelem közte és a bokszoló Marcel Cerdan között. A hatalmas vágy a férfi iránt ihlette meg Edith-et, hogy megírja Hymne á l’amour című dalát, melynek zenéjét a legjobbra bízta: Marguerite-re. A férfi halála után bontakozott ki a mű drámaisága igazán.

Van egy dal, amely számára a magasztos szerelmet jelenti, ez az Hymne á l’amour, amelynek szövege sajnos valóra vált, s amelyet nem képes elénekelni úgy, hogy ne lenne teli a szíve ezzel a hatalmas vonzalommal, amit Marcel iránt érzett, és a mai napig érez…

nyilatkozta Marguerite 1960 januárján a Sonorama riporterének.

Allez, venez Milord! (1959)

Az 1959-es év volt a hanyatlás kezdete. Műtétek, fizikai gyengeség, majd a teljes kimerülés. Mindezek mellett egy szakítás is, egy fiatal zenésszel, Georges Moustakival. Az egyetlen dolog, amit Edith köszönhetett neki, az a Milord dalszövege volt. A zene megalkotásához szintén barátnője segítségét kérte, ami a lehető legjobb döntés volt. Két verzió született, melyből sajnos a fel nem használt művet sosem tudjuk meg, hogyan hangzott. Egy évvel később a dal elnyerte a Sanzon Aranycímerét.

A munka vége (1960-1961)

Edith egészségi állapota egyre romlott, amely egy éves hallgatást eredményezett. Pihenésének oka a nagy álma, az Olympia Színházbeli visszatérése volt, amire erőt gyűjtött. Ekkor írta meg a C’est l’amour szövegét, melyet Marguerite zenésített meg. Ám ekkor még nem tudták, hogy ez lesz az utolsó közös projekt.
1960. októberén Charles Dumont zeneszerző vette át Monnot helyét. A férfi elvarázsolta Edith-et az újonnan hozott, Non je ne regrette rien című dallal, majd később többi szerzeményével. Marguerite háttérbe szorult, olyannyira, hogy a az Olympiai repertoárban a 17 dalból csupán 2 dala maradt: az egyik legújabb a Les blouses blanches, és mindenki kedvence a Milord. Csalódását Edith felé sosem mutatta ki. Fájdalmát magával vitte a túlvilágra, ugyanis 1 évvel később vakbélgyulladás következtében meghalt.

Nagyon nehéz Marguerite Monnot-ról beszélnem, hisz, ahogy mindenki tudja, a legjobb barátom volt. Nélküle nem válhattam volna Edith Piaffá.

nyilatkozta az énekesnő 1961-ben, barátnője halála után.

Bővebben a dalokról

Az alábbi listában összegyűjtöttem az összes Piaf dalt, melynek Marguerite szerezte a zenéjét. A címekre kattintva meghallgatható az adott zeneszám. Érdekességképpen a lista legalján közlöm azokat a dalokat, melyről nem készült felvétel, vagy elveszett. Ezeknek szintén Monnot szerezte a zenéjét.