Könyvek magyar nyelven

Edith Piaf olyan kivételes előadó, hogy hazájában, Franciaországban több mint 80 könyvet adtak ki róla az elmúlt öt évtizedben. Ebből öt jutott el hozzánk lefordítva és egy eredeti magyar nyelven íródott. Ismerjük mindet? A mai bejegyzésben ezen könyvek ismertetése következik személyes véleménnyel.

Edith Piaf: Nem bánok semmit sem – Kossuth Kiadó (1970, 1973)

(Eredeti: Au bal de la chance – Jeheber, 1958)
Edith Piaf első önéletrajza, melyben karrierén a hangsúly, magánéletét csak felületesen érinti. Rengeteg legenda született a művel kapcsolatosan, mi szerint nem is ő írta. Hiteles bizonyítékot még nem találtak erre az állításra. A feltételezés oka a rengeteg pontatlanság és túlszépített történet volt, mint például, hogy rendszeresen kimegy a temetőbe a szülei sírjához és imádkozik a “papáért és a mamáért, akik olyan keveset lehettek együtt”. Edith ki nem állhatta az édesanyját, még a temetésére sem ment el, ami egyébként egy teljesen másik temetőben történt, mint édesapjáé, tehát nem egy sírban nyugszanak, ahogy azt írta. Mindenesetre a könyv ezektől eltekintve elég érdekes és különleges, amely hatalmas népszerűségnek örvendett annak idején. A több mint 27.000 eladott példány után 1973-ban megélte a második kiadását is.
Személyes értékelés: 4/5

Edith Piaf: Életem – Múzsák Kiadó (1989)

(Eredeti: Ma vie – Union Générale d’Editions, 1964)
Eredetileg ez a memoár egy újság megrendelésére készült, 1962-ben, melyet Jean Noli riporter vetett papírra, miközben Piaf diktálta a sorokat. Az írás 13 részletben jelent meg hetente, több mint 3 hónapon keresztül. Könyvként csak Edith halála után 1 évvel, 1964-ben látott napvilágot.
Itt már egy kritikus ember őszinte visszaemlékezéseivel találkozhatunk, ami az utóbbi életrajzával ellentétben, most csakis a magánéletről, annak szörnyűségeiről és személyes hibáiról szól. Kertelés nélkül elmeséli alkohol és,- drogfüggőségét, szerelmi afférjait, miközben saját magán ítélkezik. A fejezet címekből is látható, hogy itt az olvasó nem egy túlszépített, vidám önéletrajzi könyvet fog majd a kezébe venni: “Hűtlen vagyok”, “Poklom: a kábítószer”, “Felejteni, inni…”, “Vetélytársam, a halál”, stb.
Személyes értékelés: 4,5/5

Jean Noli: Piaf, a titok – Babits Kiadó (1997)

(Eredeti: Piaf, secréte – L’archippel, 1994)
Az imént említett riporter, Jean Noli írja le, mint szemtanú Edith Piaf utolsó három évét rendkívüli részletekkel. Betekintést nyerhetünk abba a délutánba, amikor a híres Non je ne regrette rien-t mutatták be neki lakásán, a nagy olympiai visszatérésébe, második házasságának körülményeibe Théo Sarapóval és az utolsó hónapokba Dél-Franciaországban. A könyv végén található egy elbeszélés Simone Margantine-tól, az ápolónőtől Edith utolsó éjszakájáról.
Személyes értékelés: 5/5

Bradányi Iván: Piaf – Szeki Press (2000)

Bradányi Iván Edith Piafja koránt sem a hitelességen és az énekesnő iránti tiszteleten alapszik, annak ellenére, hogy maga az életrajzi szál rendkívülien jó. A kitalált párbeszédek, a hiteltelen történetek és az állandóan visszatérő szex témája (talán minden második oldalon) teszi BORZALMASSÁ ezt a könyvet. Mindezeket a lehető legnyersebben leírva természetesen. Az egyetlen, eredeti magyar könyv, ami az itthoni Piaf művek szégyenfoltja, ha nem külföldieké is… Mégis ki kíváncsi arra, hogy melyik szeretőjének mekkora pénisze volt? (Amit mellékesen szintén “hasraütés” szerűen vetett papírra, hisz honnan szerezhette ezt az információt?) Bradányi Iván tökéletesen, a közhelyekkel nem foglalkozva, a pletykákból kibogozatlanul alkotta meg saját Piafját, ami csak még jobban növeli rossz hírét a kitalált történeteken keresztül.
Személyes értékelés: 1/5 (Csak azért nem 0, mert az életrajzi szál talán a legjobb a magyar könyvek közül.)

Philippe Crocq, Jean Mareska: Rózsa és tövis – Európa Kiadó (2007, 2016)

(Eredeti: La vie pas toujours rose d’Edith Piaf – Éditions de Rocher, 2007)
Két újságíró által összeállított könyv, ami Piaf életrajzát az elejétől a végéig bemutatja. Néha, azonban találkozhatunk azzal, hogy nincs rendes összekötése a szövegnek, töltelékként felsorolnak néhány évszámot, dal címet. Ami rettenetesen zavaró lehet még, hogy az egész jelen időben lett írva, ami talán nem a legjobb választás volt. Ennek ellenére viszonylag érdekes és követhető az életrajzi szál. 2016-ban jelent meg a második kiadás Piaf halálának 100. évfordulója alkalmából. (2015. december 19.)
Személyes értékelés: 3,5/5

Michelle Marly: Edith Piaf és a szerelem dala – Kossuth Kiadó (2019)

(Eredeti: Madame Piaf und das Lied der Liebe – Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, 2019)
Az írónő könyv sorozatairól híres, aminek egyik kötete nagy szerencsére Edith Piafról szól. A második világháború végét, és az azt követő évet foglalja magába, Yves Montand-nal való kapcsolatukat. A címben is olvasható “szerelem dala” a La vie en rose. Már az alapkoncepció is hibás, hisz ez a dal nem Montand-hoz lett írva. Nagy csalódás, hogy regényszerűen eleveníti fel ezt az időszakot. Az embernek olyan érzése van, mintha egy színházi előadás forgatókönyvét olvasná, ami még a könyv fele előtt eléggé monotonná, unalmassá válik.
Személyes értékelés: 3/5

Összegzés (saját vélemény alapján)

  1. Jean Noli: Piaf, a titok (5/5)
  2. Edith Piaf: Életem (4,5/5)
  3. Edith Piaf: Nem bánok semmit sem (4/5)
  4. Philippe Crocq, Jean Mareska: Rózsa és tövis (3,5/5)
  5. Michelle Marly: Edith Piaf és a szerelem dala (3/5)
  6. Bradányi Iván: Piaf (1/5)

Edith Piaf Magyarországon?

Olaszország, Görögország, Algéria, Marokkó, Egyiptom, Svédország, Dánia, Norvégia – csak néhány ország a sok közül, ahol valaha vendégszerepelt. Az akkori politikai ellentétek nagyban befolyásolták és megakadályozták a keleti turnék megvalósítását a nyugati világból, így hatalmas blokád alakult ki Piaf és Magyarország között. Vajon hívták őt ide valaha? Természetesen!

A Vidám Színpad nagy tervei

Az 1954-es évadra nagy terveket szőtt a Vidám Színpad, melyet az Esti Budapest 1954. szeptember 17-i számában közölt a nyilvánossággal. A sorok között volt olvasható valami rendkívüli:

A pontos ok mai napig ismeretlen, hogy miért nem valósult meg az előadás. Bár Yves Montand 3 évvel később az Erkel Színházban aratott hatalmas sikereket. Edith lelmaradt valahol.

Az elmaradt moszkvai turné

A hatvanas évek a konfliktusok enyhülésének időszaka volt, a szép, rendkívül lassú nyitás a nyugat felé. Edith ekkor hatalmas visszatérését ünnepelte az Olympia színpadán. 1961-ben, két évvel halála előtt, a szezon végén megkezdték a tárgyalásokat a Szovjetunióval, ahol kimondottan kedvelt előadónak számított. Egy esetleges turné ötlete is szóba került a Szovjetunió befolyása alatt álló országokban, ugyebár, amibe mi, magyarok is beletartoztunk.
Az eseményre egy külön fellépőruhát is csináltatott volna a Lanvin-Castillo divatháztól. Sajnálatos módon egészségi állapota miatt le kellett mondani az egészet.

Az utolsó remény

Ezt csupán érdekességképpen szúrom be ide, hiszen ennél az esetnél nem volt szó semmilyen meghívásról, tárgyalásról, csupán egy párbeszédről. 1962 szilveszterén Edith Nizzában énekelt. Ezen a fellépésen Károly Kristóf újságíró is részt vett. Az előadás előtt a következő párbeszéd zajlott le:

Valószínűleg ezek csak kedves szavak voltak, komoly szándék nélkül. Edith kevesebb mint 1 év múlva meghalt. Az imént említett újságíró soraival zárnám a cikket:

Sohasem látta Budapestet, s Budapest sem látta őt.

Kristóf Károly, 1965.

4 éves az “Edith Piaf magyar Facebook oldala”

Négy éve, 2016. április 1-én született meg a Facebook oldal, amely ezen idő alatt közel 1500 magyar embernek nyerte el a tetszését és pontosan 296 bejegyzés készült rajta. Ezen esemény megünneplése alkalmából ma megnyílik a hivatalos magyar Edith Piaf weboldala is, a piaf.hu folyamatosan bővülő tartalmakkal.

A kezdetek – néhány szó a Facebook oldalról

Minden kezdet nehéz, szokták mondani és ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor belevágtam ebbe a projektbe. Hat hónapba telt (szeptember 6.) mire megérkezett az első 10 kedvelő, akiket egy hihetetlenül amatőr módszerrel szereztem meg, miután láttam, hogy hónapokig a senkinek posztoltam. A moly.hu oldalán megnéztem, kinek van könyve Piafról, hiszen őket nyilván érdekli a téma, és privát üzenetben meginvitáltam őket az oldalra. Az első 10, az “alapítók” így érkeztek. Volt kikért csinálni végre és nem csak céltalanul irkáltam. Az év végére már 60-an voltunk.

További adatok számokban

Nem sokkal az első évforduló után, 2017. május 3-án mérföldkőhöz érkezett az oldal: 100-an lettünk! Rendkívül boldog voltam, pedig ekkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet! Fél évvel később ez a szám 200-ra nőtt és a 2018-as évet már közel 300 emberrel kezdtük. Innen már nem volt megállás. Decemberre 500, 2019 nyarára pedig 800 volt a követők száma. 2020. január 14-én elértük a várva várt 1000-ret!

Az új weboldalról

Próbáltam összegyűjteni minden, számomra fontos információt, nem ismert adatokat. Mivel eddig ezeket még senki sem gyűjtötte össze nálunk egy helyen, most itt az alkalom, hogy minden Piaf rajongó kedvére kutakodjon, annak ellenére, hogy nem beszél franciául (A menüben, az “Érdekességek” pont alatt. Az “Emlékezete” szintén tartogat újdonságokat sokak számára).

A bejegyzések folyamatosan bővülnek, amelyeket a “Blog” menüpont alatt találhatnak meg. Ezek a Facebook oldalon folyamatosan megosztásra kerülnek, így nem kell mindig belépni, megnézni, hogy van-e friss cikk.

Külön köszönet…

Sokan segítenek az ötletelésben az oldallal kapcsolatban, sokan járultak hozzá érdekes információkkal, tárgyakkal a munkához. Szeretném ezeket a személyeket ábécé sorrendben felsorolni és, mivel úgy gondolom igazán megérdemlik, a “Külön köszönet” menüpontban állandó helyük van az oldalon.


ANTHONY BERROT-NAK
aki nélkül sosem kezdtem volna el a Piaf kutatásokat, gyűjtést

HENRIETTE KIKKERT-NEK
drága “keresztanyámnak”, aki mindig gondol rám ha valamiből van egy felesleges példánya…

HIRS JUDITNAK
a sok ötletért és segítségéért, hogy jobb legyen az oldal!

KEREPECZKINÉ ZELENYÁNSZKI ILINEK
a töretlen Piaf rajongásáért, a rendkívüli szeretetéért és a sok sok újságcikkért.

MERICS NIKOLETTNEK
a nyilvános szereplések és a közös munka lehetőségéért, amely lehetővé tette, hogy jobban megismerjék az oldalt!

STEVE NORMANDIN-NAK
a sok hasznos, érdekes infóért, többek között Piaf kanadai tartózkodásáról!

Marseille-i utam (2. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára. (2. rész)

A második nap reggele

Másnap, amikor felkeltünk már az erkélyen meg volt terítve: pirítós, sajtkrém, tejeskávé, és a nyitott ajtón a nappaliból Piaf szólt a Carnegie Hallból: „Sous le ciel de Paris s’envole une chanson hm-hm”

Közben Anthony elment. Feleségével beszélgettünk, aki nagy szerencsénkre tudott angolul, így zökkenőmentesebb volt a társalgás. Kint ültünk az erkélyen, ahol reggel 9 órakor már közel 30°C volt. Rendkívüli hőség volt. Egy bő fél óra múlva megérkezett Anthony és egy meglepetéssel tért vissza. Gyűjtőtársával és jó barátjával, Jean-Paul-lal. Ő volt az, aki bevezette a gyűjtés világába. Mondhatjuk úgy is, hogy Jean Paul olyan volt neki, mint nekem ő, Anthony. Micsoda nap! És még el sem kezdődött!

Leültetett a kanapéra és elém tolt egy asztalt, majd A4-es méretű dobozokkal tért vissza, amelyeket lerakott elém. „Piaf Harcourt”, „Piaf inédites”, „Piaf en scene”, stb.  Kinyitottam és telis-tele voltak eredeti és kiadatlan fényképekkel. Oda adta a kezembe, hogy megnézzem. Jól esett ez a bizalom, de mindenesetre próbáltam rendkívül óvatos lenni. Közben a lemezjátszóból kiadatlan felvételek szóltak. Rendkívüli hangulat volt. Anthony szemben ült velem egy fotelban, a barátnőm és Jean Paul ki-ki jártak az erkélyre dohányozni, beszélgetni és nevetgélni.

Néhány doboz után elmentünk megnézi a várost egy felújított Fiat 126-ossal, egy „kis polszkival”. Pöfögött a motor, miközben végig haladtunk a gyönyörű városon, a tenger part mellett, és a rádióból kazettán Piaf szólt. Nagyszerű élmény volt! Az úti cél a Notre-Dame de la Garde volt, ahol Edith 1950-ben járt. E pillanatot Marc Bonel amatőr színes filmjei őrzik.

Edith a Notre-Dame de la Garde-ban és saját fotóm arról a pontról, ahol ő állt. 2018. augusztus 19.

Egy valóra vált álom

Visszatérve a lakásba megint le lettem ültetve a kanapéra, mit sem sejtve, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanata következik majd. A kis asztalt megint elém tolták. Anthony kiment egy pillanatra és egy dobozt tett elém az asztalra. Arcán láttam azt a tipikus mosolyt, amikor az ember direkt húzza az időt, növelve az izgalmat. Szépen lassan leemelte a tetejét. Mivel ültem, ezért pont nem láttam mi van benne, ám ekkor már kezdtem sejteni. Nagyon óvatosan, finom mozdulattal kivett egy ruhazsákot, amelyet letett mellém a kanapéra, hogy kinyisson. Ahogy húzta a cipzárt, amely egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak pár pillanat volt, szépen lassan elém tárult a híres “petit robe noir”, a kis fekete ruha. Az ember ilyenkor próbál értelmes reakciót produkálni, de valahogy jobban esett szó nélkül csodálkozni és belegondolni, hogy milyen szerencsés is vagyok. Éppen ezért történt meg az is, hogy, amikor felém nyújtotta mosolyogva, hogy nyugodtan fogjam meg értelmetlenül néztem, hisz hihetetlen volt, így meg kellett ismételni újból! “Voila, touche ça!”

Egy nagyon kellemes tapintású szatén anyagú ruha volt, ami sokkal kisebb volt, mint, ahogy elképzeltem. Most a kezemben foghattam azt a ruhát, ami a legboldogabb és a legszörnyűbb pillanataiban is rajta volt, amelyben erejét nem kímélve énekelt és rogyott össze a színpadon a kimerültségtől és amibe csalódott könnyeit törölte, hogy nem énekelhet tovább aznap este. Jogosan mondhatja bárki, hogy “túl drámázom”, de egy ilyen emléket túlcsordult érzelmek nélkül nehéz elmesélni.

A híres “petit robe noir”-ral avagy a kis fekete ruhával és a hosszú hajammal, amelyet fogalmam sincs milyen elvetemült meggondolásból növesztettem meg akkor…

Néhány személyes tárgy, amit a kezemben foghattam.

Az út vége

A harmadik nap, még ellátogattunk Jean Paul-hoz is, ahol több száz képet néztünk át és ahol elmesélte, hogy Mireille Mathieu a barátja, közben mutatva egy képet, ahogy vacsoráznak egy étteremben.

Ez az út felejthetetlen marad számomra, ahol 18 évesen tárt karokkal vártak és hatalmas kedvességgel bevezettek Edith Piaf “magánéletébe”. Rajongó vagy gyűjtő ennél közelebb talán nem is kerülhet hozzá. Rendkívül szerencsésnek tartom magam és hálát adok a sornak, hogy az egyik legnagyobb álmom, viszonylag rövid idő alatt valóra válhatott. Anthonyval még szorosabbá vált a barátságunk, ahogy ő fogalmazott: “egyfajta kis család lettünk”. Továbbá megtiszteltetés volt az is, amikor közölte, hogy szívesen dolgozna velem együtt egy esetleges új Piaf projektben (ami jelenleg szépen alakul!).
Jean-Paul egy nagyon kedves levelet küldött 2019. decemberén, melyben azt írta: “Rendkívül boldog vagyok, hogy ismerhetlek és köszönöm a barátságodat!”

20 évesen, mint fiatal gyűjtő és rajongó nagyon hálás vagyok, hogy komolyan kezeltek és, hogy befogadtak kis csapatukba. Nekem ez az egyik legnagyobb elismerés.

Marseille-i utam (1. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára.

Előzmények

2014-ben, 14 évesen megismerkedtem Anthony Berrot-val, aki rövid időn belül a példaképemmé vált. Lenyűgöző szenvedélye a gyűjtés iránt inspirálóan hatott rám. 14 évesen elhatároztam, hogy én is gyűjteni fogok. Ezen az estén, amikor „elektronikus levelezéseink” történtek, rendkívül kedves volt velem (mint mindig!) és kimondottan tetszett neki, hogy Magyarországon ilyen fiatalon rajongok a rég nem élő nemzeti ikonjukért. „Magamat látom benned fiatalon”. Ő is hasonló korban kezdett el rajongani és gyűjteni, majd a kilencvenes évek elején, húszon évesen találkozott Edith titkárnőjével és harmonikásával, Danielle-el és Marc Bonellal. Olyan barátság alakult ki köztük, hogy 2012-ben, amikor Danielle meghalt, Anthony-ra hagyta Piaf örökségének egy részét (15.000 eredeti fénykép, számos kézirat, fellépőruhák, cipők, sminkek stb.). A lehető legnagyobb ajándék és elismerés amit egy gyűjtő kaphat!

Mindig félve írtam neki, semmiféleképpen sem szerettem volna zavarni őt. Mindig megmutattam ha valami új Piafos dolgot szereztem, hiszen nekem az ő véleménye számított a legjobban. Alig vártam, hogy megosszam vele új szerzeményeimet.

Négy év barátság után meghívott az otthonába néhány napra. Felfoghatatlan volt számomra az egész helyzet. Négy év várakozás után eljött a várva várt nap.

Út Marseille-be

2018. augusztus 18-án, este fél nyolc tájékán érkeztünk a barátnőmmel Marseillebe, a Saint-Charles állomásra. A busz út 23 óra hosszú volt Szlovénián és Olaszországon keresztül. Fáradtságom ellenére, mivel semmit sem aludtunk, izgatottságom leírhatatlan volt. Amikor magunkhoz vettük a poggyászainkat, megfordultam és hirtelen megláttam Anthonyt, aki mosolyogva felénk tartott. Kezet fogott velem és két üdvözlő puszi után (amely a franciáknál a barátság és közvetlenség jele) elindultunk a házába. Sajnálatos módon franciául nem beszéltem, csak nagyon alap szinten, amely annyit jelentett, hogy megszólalni nagyon nehezen tudtam, de megértettem nagyjából amit beszéltek. Útközben megmutatott egy hangversenytermet, ahol Edith fellépett.

Amikor beléptünk az előszobába Charles Sinclair egyik eredeti portréja tekintett ránk Edithről egy hatalmas képkeretben, mellette pedig egy még nagyobb plakát az Olympiából! Bemutatott kedves feleségének és kisfiának. Miután megmutatták a házat lementünk a városba vacsoráért. Amint éppen várakoztunk Anthony a bal oldalamon megkérdezte: 

– Tu est content? (Boldog vagy?)
– Oui, trés content (Igen, nagyon!)

Majd megnyomkodta a bal vállamat és ezt felelte mosolyogva:

– Moi aussi! (Én is!)

Teljesen elképesztő és hihetetlen volt az egész, a pillanat, amit sosem fogok elfelejteni.

A vacsorát a nappaliban töltöttük egy pohár rozébor mellett. Este kilenc óra körül lehetett. Anthony kiment az előszobába és egy lemezt tett a lejátszóba, majd hozzá tette:

– Te vagy az első, akinek ezt megmutatom.

Egy kiadatlan hangfelvétel volt Edith egyik fellépéséről 1961-ből. Ez a rendkívüli kedvesség olyan boldogsággal töltött el, hogy éjszaka alig bírtam elaludni, de egyben vártam is a holnapot, hogy újra beszélgethessünk!

TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ >>>