Könyvek magyar nyelven

Edith Piaf olyan kivételes előadó, hogy hazájában, Franciaországban több mint 80 könyvet adtak ki róla az elmúlt öt évtizedben. Ebből öt jutott el hozzánk lefordítva és egy eredeti magyar nyelven íródott. Ismerjük mindet? A mai bejegyzésben ezen könyvek ismertetése következik személyes véleménnyel.

Edith Piaf: Nem bánok semmit sem – Kossuth Kiadó (1970, 1973)

(Eredeti: Au bal de la chance – Jeheber, 1958)
Edith Piaf első önéletrajza, melyben karrierén a hangsúly, magánéletét csak felületesen érinti. Rengeteg legenda született a művel kapcsolatosan, mi szerint nem is ő írta. Hiteles bizonyítékot még nem találtak erre az állításra. A feltételezés oka a rengeteg pontatlanság és túlszépített történet volt, mint például, hogy rendszeresen kimegy a temetőbe a szülei sírjához és imádkozik a “papáért és a mamáért, akik olyan keveset lehettek együtt”. Edith ki nem állhatta az édesanyját, még a temetésére sem ment el, ami egyébként egy teljesen másik temetőben történt, mint édesapjáé, tehát nem egy sírban nyugszanak, ahogy azt írta. Mindenesetre a könyv ezektől eltekintve elég érdekes és különleges, amely hatalmas népszerűségnek örvendett annak idején. A több mint 27.000 eladott példány után 1973-ban megélte a második kiadását is.
Személyes értékelés: 4/5

Edith Piaf: Életem – Múzsák Kiadó (1989)

(Eredeti: Ma vie – Union Générale d’Editions, 1964)
Eredetileg ez a memoár egy újság megrendelésére készült, 1962-ben, melyet Jean Noli riporter vetett papírra, miközben Piaf diktálta a sorokat. Az írás 13 részletben jelent meg hetente, több mint 3 hónapon keresztül. Könyvként csak Edith halála után 1 évvel, 1964-ben látott napvilágot.
Itt már egy kritikus ember őszinte visszaemlékezéseivel találkozhatunk, ami az utóbbi életrajzával ellentétben, most csakis a magánéletről, annak szörnyűségeiről és személyes hibáiról szól. Kertelés nélkül elmeséli alkohol és,- drogfüggőségét, szerelmi afférjait, miközben saját magán ítélkezik. A fejezet címekből is látható, hogy itt az olvasó nem egy túlszépített, vidám önéletrajzi könyvet fog majd a kezébe venni: “Hűtlen vagyok”, “Poklom: a kábítószer”, “Felejteni, inni…”, “Vetélytársam, a halál”, stb.
Személyes értékelés: 4,5/5

Jean Noli: Piaf, a titok – Babits Kiadó (1997)

(Eredeti: Piaf, secréte – L’archippel, 1994)
Az imént említett riporter, Jean Noli írja le, mint szemtanú Edith Piaf utolsó három évét rendkívüli részletekkel. Betekintést nyerhetünk abba a délutánba, amikor a híres Non je ne regrette rien-t mutatták be neki lakásán, a nagy olympiai visszatérésébe, második házasságának körülményeibe Théo Sarapóval és az utolsó hónapokba Dél-Franciaországban. A könyv végén található egy elbeszélés Simone Margantine-tól, az ápolónőtől Edith utolsó éjszakájáról.
Személyes értékelés: 5/5

Bradányi Iván: Piaf – Szeki Press (2000)

Bradányi Iván Edith Piafja koránt sem a hitelességen és az énekesnő iránti tiszteleten alapszik, annak ellenére, hogy maga az életrajzi szál rendkívülien jó. A kitalált párbeszédek, a hiteltelen történetek és az állandóan visszatérő szex témája (talán minden második oldalon) teszi BORZALMASSÁ ezt a könyvet. Mindezeket a lehető legnyersebben leírva természetesen. Az egyetlen, eredeti magyar könyv, ami az itthoni Piaf művek szégyenfoltja, ha nem külföldieké is… Mégis ki kíváncsi arra, hogy melyik szeretőjének mekkora pénisze volt? (Amit mellékesen szintén “hasraütés” szerűen vetett papírra, hisz honnan szerezhette ezt az információt?) Bradányi Iván tökéletesen, a közhelyekkel nem foglalkozva, a pletykákból kibogozatlanul alkotta meg saját Piafját, ami csak még jobban növeli rossz hírét a kitalált történeteken keresztül.
Személyes értékelés: 1/5 (Csak azért nem 0, mert az életrajzi szál talán a legjobb a magyar könyvek közül.)

Philippe Crocq, Jean Mareska: Rózsa és tövis – Európa Kiadó (2007, 2016)

(Eredeti: La vie pas toujours rose d’Edith Piaf – Éditions de Rocher, 2007)
Két újságíró által összeállított könyv, ami Piaf életrajzát az elejétől a végéig bemutatja. Néha, azonban találkozhatunk azzal, hogy nincs rendes összekötése a szövegnek, töltelékként felsorolnak néhány évszámot, dal címet. Ami rettenetesen zavaró lehet még, hogy az egész jelen időben lett írva, ami talán nem a legjobb választás volt. Ennek ellenére viszonylag érdekes és követhető az életrajzi szál. 2016-ban jelent meg a második kiadás Piaf halálának 100. évfordulója alkalmából. (2015. december 19.)
Személyes értékelés: 3,5/5

Michelle Marly: Edith Piaf és a szerelem dala – Kossuth Kiadó (2019)

(Eredeti: Madame Piaf und das Lied der Liebe – Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, 2019)
Az írónő könyv sorozatairól híres, aminek egyik kötete nagy szerencsére Edith Piafról szól. A második világháború végét, és az azt követő évet foglalja magába, Yves Montand-nal való kapcsolatukat. A címben is olvasható “szerelem dala” a La vie en rose. Már az alapkoncepció is hibás, hisz ez a dal nem Montand-hoz lett írva. Nagy csalódás, hogy regényszerűen eleveníti fel ezt az időszakot. Az embernek olyan érzése van, mintha egy színházi előadás forgatókönyvét olvasná, ami még a könyv fele előtt eléggé monotonná, unalmassá válik.
Személyes értékelés: 3/5

Összegzés (saját vélemény alapján)

  1. Jean Noli: Piaf, a titok (5/5)
  2. Edith Piaf: Életem (4,5/5)
  3. Edith Piaf: Nem bánok semmit sem (4/5)
  4. Philippe Crocq, Jean Mareska: Rózsa és tövis (3,5/5)
  5. Michelle Marly: Edith Piaf és a szerelem dala (3/5)
  6. Bradányi Iván: Piaf (1/5)

Edith Piaf Magyarországon?

Olaszország, Görögország, Algéria, Marokkó, Egyiptom, Svédország, Dánia, Norvégia – csak néhány ország a sok közül, ahol valaha vendégszerepelt. Az akkori politikai ellentétek nagyban befolyásolták és megakadályozták a keleti turnék megvalósítását a nyugati világból, így hatalmas blokád alakult ki Piaf és Magyarország között. Vajon hívták őt ide valaha? Természetesen!

A Vidám Színpad nagy tervei

Az 1954-es évadra nagy terveket szőtt a Vidám Színpad, melyet az Esti Budapest 1954. szeptember 17-i számában közölt a nyilvánossággal. A sorok között volt olvasható valami rendkívüli:

A pontos ok mai napig ismeretlen, hogy miért nem valósult meg az előadás. Bár Yves Montand 3 évvel később az Erkel Színházban aratott hatalmas sikereket. Edith lelmaradt valahol.

Az elmaradt moszkvai turné

A hatvanas évek a konfliktusok enyhülésének időszaka volt, a szép, rendkívül lassú nyitás a nyugat felé. Edith ekkor hatalmas visszatérését ünnepelte az Olympia színpadán. 1961-ben, két évvel halála előtt, a szezon végén megkezdték a tárgyalásokat a Szovjetunióval, ahol kimondottan kedvelt előadónak számított. Egy esetleges turné ötlete is szóba került a Szovjetunió befolyása alatt álló országokban, ugyebár, amibe mi, magyarok is beletartoztunk.
Az eseményre egy külön fellépőruhát is csináltatott volna a Lanvin-Castillo divatháztól. Sajnálatos módon egészségi állapota miatt le kellett mondani az egészet.

Az utolsó remény

Ezt csupán érdekességképpen szúrom be ide, hiszen ennél az esetnél nem volt szó semmilyen meghívásról, tárgyalásról, csupán egy párbeszédről. 1962 szilveszterén Edith Nizzában énekelt. Ezen a fellépésen Károly Kristóf újságíró is részt vett. Az előadás előtt a következő párbeszéd zajlott le:

Valószínűleg ezek csak kedves szavak voltak, komoly szándék nélkül. Edith kevesebb mint 1 év múlva meghalt. Az imént említett újságíró soraival zárnám a cikket:

Sohasem látta Budapestet, s Budapest sem látta őt.

Kristóf Károly, 1965.

Alkoholista, drogos ringyó? Milyen is volt valóban Edith Piaf?

Sok tévhit, pontatlanság kering a köztudatban, amelyet nem árt rendbe tennünk egy kicsit. Edith Piaf természetesen nem volt szent, de olyan zűrös sem, mint amilyennek állítják azt legtöbben. A mai bejegyzésben egy kicsit mélyebbre ásunk az alkohol, a drog és a férfiak témájában.

Az alkohol

Talán az egyik legkényesebbel kezdeném, ami (sajnos) mindenkinek eszébe jut, ha meghallja a Piaf nevet. Azt viszont kevesen tudják, hogy ez az időszak mindössze 7 évig tartott, nem egy életen át. Ezért nem tartom pontosnak azt, hogy alkoholistának nevezzünk egy olyan embert, akinek volt egy megcsúszása az életében. Tény, hogy fiatal korában sem vetette meg az alkoholt, de mégis ki az, aki igen? Amikor 22 évesen elkezdett komoly énekesnőként dolgozni véget ért a lázadó korszak, a bárok. Teljességgel megélte fiatalságát.

12 évvel később, 1949-ben, amikor meghalt szerelme, Marcel Cerdan nem szórakoztatottságból nyúlt az italhoz. Felejteni akart, ám később beleesett az alkohol fogságába. (Amit itt zárójelesen megjegyeznék, egyetlen egy kép sincs a részeg Piafról vagy botrányos cikk. Az évek alatt ez a dolog nagyban el lett túlozva.)
1956-ban (karrierje csúcspontján) egy álom hatására, amelyben a halott kislányát látta sírni, elment egy elvonó kúrára, hogy meggyógyuljon.

Két végtelen napon át üvöltöttem. Teljes delíriumban vergődtem az ágyamon. Magam körül fehér köpenyes, nagy, vigyorgó fejű törpék nyüzsgő tömegét láttam. (…) Azt hittem megbolondulok. Az ápolónők lefogtak az ágyamon, letörölték az arcomon egybefolyó verítéket és könnyeket.

mesélte Edith az elvonóról.

Végigcsinálta. Meggyógyult. Ez az, amivel foglalkoznunk kellene, hisz olyat tett, amire sokan nem képesek. Viszont sajnos ez az időszak olyannyira tönkretette a máját, hogy majd 7 évvel később, 1963-ban ez lesz, amibe belehal. Azonban ez a maradék 7 év rendkívül tartalmas lesz: 1957-ben másodjára is telt házas koncertet ad a new yorki Carnegie Hall-ban, 1958-ban ünnepeli századik fellépését az Olympiában, amelyre több mint 200.000-ren mennek el, 1959-ben egy újabb turné az USÁ-ban, 1960/61-ben kirobbanó sikert arat az Olympiában (ez volt Franciaországban karrierje csúcspontja), 1962-ben a “Non je ne regrette rien” című dala aranylemez lesz. 1963-ban kezdték volna el forgatni az életéről szóló filmet, amelyre kiutazott volna az Egyesült Államokba, azonban október 10-én meghalt.

A drog

Szervezete egy orvosi gondatlanság miatt szokott rá a morfiumra, amellyel egy autóbalesete után (1951. augusztus 14.) találkozott a kórházban, miután eltört a keze és néhány bordája. Sosem akarta “elringattatni” a testét, vagy valamely más állapotba kerülni. Egyel több injekció a kelleténél, 4 évnyi szenvedést okozott neki.

Valahányszor megmozdítottak, üvöltöttem a fájdalomtól. Ekkor adta be az első injekciót egy ápolónő. Megszűnt a fájdalom. De amint az injekció hatása elmúlt, újrakezdődtek a fájdalmak. Újabb injekciót követeltem. Ameddig csak lehetett húzták. De annyira szenvedtem, hogy végül csak beadták. Ez lett a vesztem.

emlékezett vissza.

Éveken át megpróbált leszokni a szerről de sikertelenül. Ez olyannyira elkeserítette, hogy egy napon majdnem öngyilkos lett. Ilyen lelki állapottal vágott neki egy 90 napos turnénak egy cirkusszal 1954 nyarán, ahol a mikrofonba kapaszkodva, elfelejtve a szöveget énekelt. Amikor visszatért Párizsba, harmadjára is neki vágott az elvonónak.

Délelőtt 11-től délután 5-ig úgy üvöltöttem, mint egy őrült. A lepedőt marcangoltam. Az ágyamon görnyedve sírtam, hörögtem, habzott a szám. (…) Miből merítettem erre az erőt? (…) Mialatt az ágyamon vonaglottam, egy arc jelent meg a szemem előtt: anyám arca… Anyámé, aki két napos koromban elhagyott, és akire 15 év múlva találtam rá a Pigalle-on, egy nyomorúságos odúban, egy ágyon elterülve, amint ezt hörögte: “Az adagomat akarom…”

számolt be az esetről.

1954-ben meggyógyult, három évvel később, 1957-ben az alkoholról is leszokott. Többé nem volt drogfüggő és alkoholista.

“Nincs olyan pillanat, amikor ne lennék szerelmes” – A férfiak

Mint, ahogy imént is olvasható, Piaf nem volt szent természetesen, de közel sem volt “kurva”. Egyszerűen Marcel halála után mindenkiben őt kereste, és hamar rájött, hogy váltania kell, ha valóban az igazit keresi. Drámai személyisége volt: üvöltve nevetett, ordítva sírt, ha valakit szeretett annak a csillagokat is lehozta, akit utált, azt ott leckéztette meg, ahol tudta, olykor rendkívül kegyetlenül. Ha szerelmes volt, azonnal oda adta magát az adott férfinek. Ám hamar kihűlt a láng, hisz Marcelt soha többé nem találta meg senkiben.

Egyre kétségbeesettebben hajszoltam egyik férfit a másik után; szenvedélyesen szerettem volna végre megállapodni, de sehogy sem sikerült

vallotta be később.

“Epilógus”

Rengeteg hibát elkövetett az életében, hisz ő is ember volt. Jogunk van ítélkezni, de teljesen szükségtelen, hisz sokszor nem azt látjuk amit kell. Nem azt látjuk, hogy sikeresen kigyógyult az alkoholizmusból és kábítószer függőséből, ami csak nagyon keveseknek sikerül, hogy mennyire bátor és erős volt, hogy mennyi csodálatos dalt ajándékozott nekünk… Nem célom senkit sem “megtéríteni”, csupán eloszlatni a tévhiteket, pontatlanságokat.

Csak azt szeretném, hogy, aki elolvasta gyónásomat (…), miután végig hallgatott, mondja azt: Bocsánatot érdemel, mert tudott szeretni.

Edith Piaf, 1963.

“A harmonikás”: Marc Bonel

Edith nyitotta fel a szememet és mutatta meg mi is az élet.

Sokan megfordultak Edith szakmai és magán életében az évek során, de csak kevesen maradtak hűek hozzá. Marc Bonel ezen kevesek egyike volt, aki 18 éven át kísérte őt harmonikán a lemezeken, a fellépéseken, a rádióban és a televízióban, Franciaországban és világszerte. A közös munka gyümölcse nem csak a népszerűség megismerése, hanem egy életre szóló barátság volt Edith Piaffal.

Az ifjú harmonikás

Marc 1911. december 10-én született Párizsban. Fiatal korát Levallois-ban töltötte igen szegényes körülmények között, villany és víz nélkül, egy romos házban. Elmondása szerint “egyetlen barátja” harmonikája volt, egy Cavagnolo Domenico, amelyen 5 oktáv volt játszható. Helyi bárokban, bálokon, esküvőkön és alkalmanként bordélyházakban is előadásozott. 1944-ben tehetségének hála, az akkori nagy hírnévnek örvendő, idősödő énekesnő, Mistinguett (1875-1956) harmonikása lett a Paris Paname című revüben, Párizsban. A közös munka alig egy évig tartott csupán. Marc ekkor még nem tudta, de élete egyik legjobb döntése volt, amikor oda adta Mistinguett-nek a telefonszámát…

Az új főnök: Edith Piaf

Mistinguett után visszatért Levallois-ba a lepusztult lakásába, ahol az élet még nyomorúságosabb volt mint valaha. 1945 volt, a háború vége, amikor az ország még azon volt, hogy kiheverje a 4 évig tartó náci megszállás gyötrelmeit. Az egyik ilyen nap megcsörrent a telefon, amiben egy ismeretlen személy arra kérte őt, hogy mihamarabb utazzon vissza Párizsba, és keressen fel egy zongoristát, aki egy nagyon híres énekesnőt kísér. A zongorista Robert Chauvigny volt, az énekesnő pedig Edith Piaf.
A meghallgatás Robert montmartre-i lakásán történt. Marc a kezébe kapta Edith akkori repertoárjának kottáit, ám nem tudta elolvasni azokat, mindig is hallás után játszott. Piaf-nak ez cseppet sem tetszett, ám később rájött, hogy egy zsenivel van dolga. 1945. november 16-án mutatta be új harmonikását a közönségének az Alhambrában. Első közös munkájuk a stúdióban a “Le petit homme” című dal felvételén történt, 1946. október 9-én.

Egy igaz barát

Az elkövetkezendő 18 évben Marc végig Edith mellett maradt és szemtanúja volt minden egyes kirobbanó sikerű fellépésnek mind Franciaországban mind az Egyesült Államokban. 1946-ban vágtak neki első közös turnéjuknak Svájcban, amelyet Marc meg is örökített amatőr 8mm-es kamerájával. 1948-ban a “Neuf garcons et une coeur” című filmben is szerepelt Edith-tel egy jelenet erejéig.

Edith és Marc első közös turnéjukon, Svájcban. 1946.

Még ugyanebben az évben vendégszerepeltek Németországban, Belgiumban és Görögországban. Ez volt Edith első Európa körüli turnéja. 1947-ben Norvégiát és Svédországot is megcélozták. Marc a sötét Levallois-ból hirtelen az egyik leghíresebb francia énekesnőt kísérte Európa szerte. Nem volt megállás. A következő állomás októberben az USA volt. Szemtanúja volt annak is, amikor Edith Marcel Cerdannal találkozott, és végül annak is, amikor 1949-ben elszakította a sors őket egymástól. Marc és Louis Barrier (Edith menedzsere és szintén az egyik legjobb barátja) voltak azok, akik elindultak a repülőtérre Cerdanért, amíg Edith aludt. Útközben kapták a hírt: a repülő lezuhant.

Marc a repülő balesetről.

1950-ben, egy marseille-i turnén találkoztak egy Danielle Vigneau nevű táncosnővel, akibe Marc azonnal beleszeretett. Nem sokkal később össze is házasodtak, és Edith lett Marc esküvői tanúja, Danielle pedig Edith titkárnője. Egy fővel bővült a csapat.

1955 tavaszától 1956 nyaráig körbe turnézták az amerikai kontinenst Kanadától, Dél-Amerikáig egy 14 hónapos turné keretein belül. A legnagyobb esemény a Carnegie Hall-i fellépés volt. 1959-ben, amikor Edith összeesett a színpadon Dreux-ben, Marc szintén szemtanúja volt. Ezek után vitték magukhoz, Saint-Antonin-Noble-Val-i lakásukba őt pihenni, messze a zajos Párizstól.

A barátság és a közös munka a végsőkig, egészen 1963-ig kitartott, amikor Edith meghalt. Marc 34 éves volt a kezdetekben és 52 amikor “főnöke nyugdíjba bocsájtotta” őt.

Az örökség

Marc és Danielle gondosan megőriztek minden személyes tárgyat Edith-től, amit csak lehetett. A híres fekete ruhától a személyes, bensőséges “családi” fotókig, film felvételekig amelyek a közös munka alatt készültek. Ezen gyűjtemény egy része ma a Francia Nemzeti Könyvtárban található, a másik része pedig két magángyűjtő, Anthony Berrot és Jean-Paul Mazillier tulajdonában van, akik rendkívüli barátságot ápoltak a “Bonelékkal”, mint fiatal rajongók, gyűjtők. 1993-ban az Editions de Fallois kiadónál megjelent könyvük “Edith Piaf – Le temps d’une vie” címmel, melyben az együtt töltött évekről, munkáról számolnak be részletesen. Marc 2003-ban hunyt el 92 éves korában, Danielle 2012-ben követte őt 93 évesen.

4 éves az “Edith Piaf magyar Facebook oldala”

Négy éve, 2016. április 1-én született meg a Facebook oldal, amely ezen idő alatt közel 1500 magyar embernek nyerte el a tetszését és pontosan 296 bejegyzés készült rajta. Ezen esemény megünneplése alkalmából ma megnyílik a hivatalos magyar Edith Piaf weboldala is, a piaf.hu folyamatosan bővülő tartalmakkal.

A kezdetek – néhány szó a Facebook oldalról

Minden kezdet nehéz, szokták mondani és ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor belevágtam ebbe a projektbe. Hat hónapba telt (szeptember 6.) mire megérkezett az első 10 kedvelő, akiket egy hihetetlenül amatőr módszerrel szereztem meg, miután láttam, hogy hónapokig a senkinek posztoltam. A moly.hu oldalán megnéztem, kinek van könyve Piafról, hiszen őket nyilván érdekli a téma, és privát üzenetben meginvitáltam őket az oldalra. Az első 10, az “alapítók” így érkeztek. Volt kikért csinálni végre és nem csak céltalanul irkáltam. Az év végére már 60-an voltunk.

További adatok számokban

Nem sokkal az első évforduló után, 2017. május 3-án mérföldkőhöz érkezett az oldal: 100-an lettünk! Rendkívül boldog voltam, pedig ekkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet! Fél évvel később ez a szám 200-ra nőtt és a 2018-as évet már közel 300 emberrel kezdtük. Innen már nem volt megállás. Decemberre 500, 2019 nyarára pedig 800 volt a követők száma. 2020. január 14-én elértük a várva várt 1000-ret!

Az új weboldalról

Próbáltam összegyűjteni minden, számomra fontos információt, nem ismert adatokat. Mivel eddig ezeket még senki sem gyűjtötte össze nálunk egy helyen, most itt az alkalom, hogy minden Piaf rajongó kedvére kutakodjon, annak ellenére, hogy nem beszél franciául (A menüben, az “Érdekességek” pont alatt. Az “Emlékezete” szintén tartogat újdonságokat sokak számára).

A bejegyzések folyamatosan bővülnek, amelyeket a “Blog” menüpont alatt találhatnak meg. Ezek a Facebook oldalon folyamatosan megosztásra kerülnek, így nem kell mindig belépni, megnézni, hogy van-e friss cikk.

Külön köszönet…

Sokan segítenek az ötletelésben az oldallal kapcsolatban, sokan járultak hozzá érdekes információkkal, tárgyakkal a munkához. Szeretném ezeket a személyeket ábécé sorrendben felsorolni és, mivel úgy gondolom igazán megérdemlik, a “Külön köszönet” menüpontban állandó helyük van az oldalon.


ANTHONY BERROT-NAK
aki nélkül sosem kezdtem volna el a Piaf kutatásokat, gyűjtést

HENRIETTE KIKKERT-NEK
drága “keresztanyámnak”, aki mindig gondol rám ha valamiből van egy felesleges példánya…

HIRS JUDITNAK
a sok ötletért és segítségéért, hogy jobb legyen az oldal!

KEREPECZKINÉ ZELENYÁNSZKI ILINEK
a töretlen Piaf rajongásáért, a rendkívüli szeretetéért és a sok sok újságcikkért.

MERICS NIKOLETTNEK
a nyilvános szereplések és a közös munka lehetőségéért, amely lehetővé tette, hogy jobban megismerjék az oldalt!

STEVE NORMANDIN-NAK
a sok hasznos, érdekes infóért, többek között Piaf kanadai tartózkodásáról!

Marseille-i utam (2. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára. (2. rész)

A második nap reggele

Másnap, amikor felkeltünk már az erkélyen meg volt terítve: pirítós, sajtkrém, tejeskávé, és a nyitott ajtón a nappaliból Piaf szólt a Carnegie Hallból: „Sous le ciel de Paris s’envole une chanson hm-hm”

Közben Anthony elment. Feleségével beszélgettünk, aki nagy szerencsénkre tudott angolul, így zökkenőmentesebb volt a társalgás. Kint ültünk az erkélyen, ahol reggel 9 órakor már közel 30°C volt. Rendkívüli hőség volt. Egy bő fél óra múlva megérkezett Anthony és egy meglepetéssel tért vissza. Gyűjtőtársával és jó barátjával, Jean-Paul-lal. Ő volt az, aki bevezette a gyűjtés világába. Mondhatjuk úgy is, hogy Jean Paul olyan volt neki, mint nekem ő, Anthony. Micsoda nap! És még el sem kezdődött!

Leültetett a kanapéra és elém tolt egy asztalt, majd A4-es méretű dobozokkal tért vissza, amelyeket lerakott elém. „Piaf Harcourt”, „Piaf inédites”, „Piaf en scene”, stb.  Kinyitottam és telis-tele voltak eredeti és kiadatlan fényképekkel. Oda adta a kezembe, hogy megnézzem. Jól esett ez a bizalom, de mindenesetre próbáltam rendkívül óvatos lenni. Közben a lemezjátszóból kiadatlan felvételek szóltak. Rendkívüli hangulat volt. Anthony szemben ült velem egy fotelban, a barátnőm és Jean Paul ki-ki jártak az erkélyre dohányozni, beszélgetni és nevetgélni.

Néhány doboz után elmentünk megnézi a várost egy felújított Fiat 126-ossal, egy „kis polszkival”. Pöfögött a motor, miközben végig haladtunk a gyönyörű városon, a tenger part mellett, és a rádióból kazettán Piaf szólt. Nagyszerű élmény volt! Az úti cél a Notre-Dame de la Garde volt, ahol Edith 1950-ben járt. E pillanatot Marc Bonel amatőr színes filmjei őrzik.

Edith a Notre-Dame de la Garde-ban és saját fotóm arról a pontról, ahol ő állt. 2018. augusztus 19.

Egy valóra vált álom

Visszatérve a lakásba megint le lettem ültetve a kanapéra, mit sem sejtve, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanata következik majd. A kis asztalt megint elém tolták. Anthony kiment egy pillanatra és egy dobozt tett elém az asztalra. Arcán láttam azt a tipikus mosolyt, amikor az ember direkt húzza az időt, növelve az izgalmat. Szépen lassan leemelte a tetejét. Mivel ültem, ezért pont nem láttam mi van benne, ám ekkor már kezdtem sejteni. Nagyon óvatosan, finom mozdulattal kivett egy ruhazsákot, amelyet letett mellém a kanapéra, hogy kinyisson. Ahogy húzta a cipzárt, amely egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak pár pillanat volt, szépen lassan elém tárult a híres “petit robe noir”, a kis fekete ruha. Az ember ilyenkor próbál értelmes reakciót produkálni, de valahogy jobban esett szó nélkül csodálkozni és belegondolni, hogy milyen szerencsés is vagyok. Éppen ezért történt meg az is, hogy, amikor felém nyújtotta mosolyogva, hogy nyugodtan fogjam meg értelmetlenül néztem, hisz hihetetlen volt, így meg kellett ismételni újból! “Voila, touche ça!”

Egy nagyon kellemes tapintású szatén anyagú ruha volt, ami sokkal kisebb volt, mint, ahogy elképzeltem. Most a kezemben foghattam azt a ruhát, ami a legboldogabb és a legszörnyűbb pillanataiban is rajta volt, amelyben erejét nem kímélve énekelt és rogyott össze a színpadon a kimerültségtől és amibe csalódott könnyeit törölte, hogy nem énekelhet tovább aznap este. Jogosan mondhatja bárki, hogy “túl drámázom”, de egy ilyen emléket túlcsordult érzelmek nélkül nehéz elmesélni.

A híres “petit robe noir”-ral avagy a kis fekete ruhával és a hosszú hajammal, amelyet fogalmam sincs milyen elvetemült meggondolásból növesztettem meg akkor…

Néhány személyes tárgy, amit a kezemben foghattam.

Az út vége

A harmadik nap, még ellátogattunk Jean Paul-hoz is, ahol több száz képet néztünk át és ahol elmesélte, hogy Mireille Mathieu a barátja, közben mutatva egy képet, ahogy vacsoráznak egy étteremben.

Ez az út felejthetetlen marad számomra, ahol 18 évesen tárt karokkal vártak és hatalmas kedvességgel bevezettek Edith Piaf “magánéletébe”. Rajongó vagy gyűjtő ennél közelebb talán nem is kerülhet hozzá. Rendkívül szerencsésnek tartom magam és hálát adok a sornak, hogy az egyik legnagyobb álmom, viszonylag rövid idő alatt valóra válhatott. Anthonyval még szorosabbá vált a barátságunk, ahogy ő fogalmazott: “egyfajta kis család lettünk”. Továbbá megtiszteltetés volt az is, amikor közölte, hogy szívesen dolgozna velem együtt egy esetleges új Piaf projektben (ami jelenleg szépen alakul!).
Jean-Paul egy nagyon kedves levelet küldött 2019. decemberén, melyben azt írta: “Rendkívül boldog vagyok, hogy ismerhetlek és köszönöm a barátságodat!”

20 évesen, mint fiatal gyűjtő és rajongó nagyon hálás vagyok, hogy komolyan kezeltek és, hogy befogadtak kis csapatukba. Nekem ez az egyik legnagyobb elismerés.

Edith Piaf utolsó hónapjai

Drágán fizetek meg az ostobaságaimért.

mondta sírva Hugues Vassalnak, egyik bizalmasának, fényképészének.

Amikor 1963 nyarán megjelent férjével, Theóval a nizzai reptéren, a rajongók, újságírók egyáltalán nem sejtették, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy látják szeretett énekesnőjüket. Innen kocsival mentek tovább a fél órára fekvő Saint-Jean Cap Ferrat-ban lévő “La Serena” nevű villába. A visszatérés reményében töltötte itt a nyarat.

La Serena (1963. május 31. – július 31.)

A Serena Villa éppen ideális volt a pihenésre, hiszen csodálatos tájon feküdt el. Hatalmas kertje volt, medencével és egy sziklába vájt lépcső a tengerparthoz, a magán strandhoz. A napok békésen, jó hangulatban teltek el. Edith állapota javulni kezdett és képes volt elénekelni az egyik legnehezebb dalát az “Hymne á l’amour”-t, ami ezelőtt pár hónappal lehetetlennek tűnt. Hangulatát a régi barátok látogatása is javította. Raymond Asso, aki a karrierje elején segítette, Charles Aznavour, Michel Emer, az egyik dalszerzője. Sajnos megjelentek az élősködők is, akik anyagi támogatást remélve látogattak el a villába.

Edith-nek diétáznia kellett, mivel a mája ekkorra már szinte teljesen leállt. A jó hangulatnak e diéta megszegése vetett véget, melyet egy Max nevű kéretlen vendég hatására tett meg – az ápolónője tiltásának ellenére. “Egyen azt ami jól esik, ne hallgasson az orvosokra!”. Két nap múlva máji eredetű kómába esett, amiből csak 48 óra múlva tudták felébreszteni. Állapota tovább romlott.

La Gatouinére (1963. július 31 – augusztus 29.)

A csapat július végén kénytelen volt továbbköltözni egy kisebb, olcsóbb villába, ugyanis a szerzői jogdíj elég csekély volt, hogy egy ilyen hatalmas házat béreljenek. A személyzetet vissza küldték a párizsi lakásba Theóval, aki ekkor kezdte el forgatni első filmjét a “Judex”-et. Edith mellett a titkárnője Danielle, a harmonikása Marc és az ápolónője Simone maradtak. A helyzet sajnálatosan tovább romlott: egy helyi orvos rossz vízhajtót írt fel, mivel nem látta Edith kórlapját, ami következtében visszaesett és azonnal kórházba kellett szállítani. Ismét egy máji eredetű kóma. Az erősítő infúzióknak hála pár nap múlva vissza nyerte tudatát.
Eközben Danielle és Marc elkezdtek építeni a kertjükben, Saint-Antonin Noble-Val-ban egy kis menedéket Edith-nek, ahol majd pihenhet később, messze a zajos Párizstól. Az épület októberre elkészült, de sajnos sosem lakta be senki…

Miután kiengedték Edith-et, átköltöztek Plascassier-be,a L’enclos de la Rourée villába, az utolsó állomásra…

L’enclos de la Rourée (1963. augusztus 29 – október 10.)

A kimerültség úrrá lett rajta, amikor beköltöztek új szállásukra. A legtöbbször valaki karjába kapaszkodva, totyogva sétált a kertben, amíg tartott a jó idő. Utolsó szenvedélye a Francia Történelem I. kötetének olvasása volt, amely olykor kimerítette, így az ápolónő olvasott fel neki belőle. Továbbá visszatérését tervezgette, ám a körülötte lévők jól tudták, hogy Edith sosem fog már énekelni. Egy gála estet szeretett volna tartani a Chaillot Palotában az egészségügy számára. A dalok sorrendjét is összeállította. Sokszor hallgatott zenét, Jacques Brel dalait, aki az egyik kedvence volt. Brel egy dalt is írt számára, melynek Charles Dumont szerezte a zenéjét. “Je me remets á toi”. Többek között ez a dal is tovább éltette visszatérésének álmát. Nagyon szerette volna elénekelni.

Itt tartózkodása alatt többször kapott afáziás rohamot, amely a beszédkészség teljes leblokkolásával jár. Edith kezdte feladni a harcot, és napról napra egyre magába zuhant.

Az, aki egykor Piaf volt, most ebben a sötét hangulatú házban múlatta az időt, fülét hegyezve, lesve a kavicson a lépések zörejét, vagy a messzeségből a motorzúgást: egy barát látogatását remélve. De a vendégek megritkultak.

írta Jean Noli egyik utolsó találkozásukról.

Ahogy telt az idő úgy halványodott a visszatérés reménysugara. Az egyik este meghallgatta saját lemezeit és rádöbbent, hogy sosem fog tudni majd énekelni már. Elterülve az ágyon zokogva talált rá Simone. Elég nehéz lehetett, talán sosem sikerült, elfogadni a tényt, hogy ő a nagy Piaf, aki telt házat csinált New Yorkban a Carnegie Hallban kétszer is, aki a legünnepeltebb francia előadó volt, most magatehetetlenül szenved messze Párizstól.

Az utolsó nap, az utolsó éjszaka (1963. október 9-10.)

Október 9. reggelén olyan gyengeség fogta el, hogy magától képtelen volt elmenni a fürdőszobáig. Az a pár méter szörnyen kimerítette, és azonnal vissza kellett fektetni őt aludni. Az ebédet már jó kedvűen fogyasztotta, letudott sétálni a lépcsőn az ebédlőig, azonban miután ezt befejezte borzalmas fájdalom fogta el a lábait, így azonnal visszafeküdt. Az ápolónő próbálta masszírozni, borogatni, de minden hiába volt. A legkisebb érintés is fájt neki. Egészen estig aludt, amikor felriadt rémálmából. Ekkor Simone próbálta megnyugtatni. Edith beszámolt terveiről, ebben a visszafordíthatatlan helyzetben nyerte vissza önbizalmát.

Edith ismét elaludt. Simone éjszaka be nézett a szobába, hogy jól van-e. Kómában volt, álmában belsővérzést kapott. Az ápolónő tudta, hogy innen már nincs visszaút. Nem tudott már mit tenni, csak megkönnyíteni a halálát. Borogatta és mellette maradt. Nem sokkal később Danielle is megérkezett Cannes-ból a gyógyszerrel, de hiába. Várták a véget. 12:45-kor szenvedő teste örökre megnyugvásra talált.

Edith hirtelen felemelkedett. Kék szemei kinyíltak, csodálatosan csillogtak és a láthatatlanra meredtek. Majd visszazuhant. 13:10 volt. Lezártam Edith szemeit.

emlékezett vissza Simone, az ápolónő, aki rossz időpontot írt zavarában. (12:45 helyett 13:10-et)

Ki is volt Henri Contet?

Sokszor megfeledkezünk azokról az emberekről, akik meghatározták Edith karrierjét, életét egy adott dallal, vagy cselekedetükkel. A legtöbbször a szövegírók és zeneszerzők szorulnak a háttérbe, akik nélkül sosem jöhettek volna létre az ismert Piaf slágerek. Henri Contet szintén ezen elfeledett személyek csapatát erősíti, ám ő több volt mint szerző…

Az ismeretlen újságíró

1941 nyarának végén Edith a “Montmartre sur seine” című film főszereplőjeként kezdett el dolgozni. A forgatás viszonylag rövid ideig tartott, novemberben már vetítették a mozikban. Habár korábban, 1935-ben szerepelt a filmvásznon egy dal erejéig, a La garconne-ban, ez volt élete első főszerepe, amely nagy mértékben érdekelte az újságírókat. Az egyik napon, a Paris-Midi riportere, Henri Contet megjelent a forgatáson.

Az utcai díszlet szinte valósnak tűnik, egészen addig, amíg énekel.

írta a következő megjelenő számban.

Nem sokkal később visszatért és újabb cikkeket írt a filmről, különösen a főszereplőnő érdekelte a legjobban, akibe időközben beleszeretett. Edith, miután elolvasta cikkeit, és miután megtudta, hogy dalszövegíró, felkereste és megkérte, hogy dolgozzanak együtt. Henri célba ért…

A Montmartre-sur seine című filmben énekli saját szerzeményét, az Un coin tout bleut-t, melyet Marguerite Monnot zenésített meg.

Egy újabb szerelem

Talán nem meglepő, de nem kellett sok időnek eltelnie, ahhoz, hogy Edith viszonozza új szövegírójának szerelmét. Mivel Henri nős volt, ezért találniuk kellett egy helyet, ahol “diszkréten” elvonulhatnak, hogy kettesben legyenek egy délutánra, estére. Egy bordélyház harmadik emeletén béreltek egy apartmant.

Mivel Henri képtelen volt elhagyni a feleségét, ezért az első dal, amelyet Edith-nek írt a “C’était une histoire d’amour” volt. A szöveg pont az ilyesfajta kapcsolatokról szól, amelyek nem tarthatnak soká, mégis nyomot hagynak az emberben. “Valakinek mindig sírnia kell, ahhoz, hogy egy szerelmes történet megszülethessen” – szól az utolsó sor.

Henri költeményei pont a legjobbkor jöttek, ugyanis a megszállás miatt nem énekelhette akkori legjobb dalszerzője, Michel Emer műveit, hiszen zsidó volt. Éppen ezért 1942 márciusában eltiltották egy hónapra az énekléstől. Ez az idő pont elég volt arra, hogy felvértezze magát szeretője új dalaival, amelyekkel az eltiltás után majd visszatér. Ekkor született a “Le brun et la blond” a “Coup de grisou“, a “J’ai qu’á l’regarder“, a “C’était si bon” és az egyik legismertebb, a “Monsieur Saint Pierre“.

Folyamatosan visszatérek, hogy megnézhessem ezt a rendkívüli előadó művészt, minden emberi bánat előadó művészét, hogy újra hallhassam hatalmas, erőteljes hangját és, hogy belenézhessek a szemébe, amelyben a világ fájdalma tükröződik.

írta visszatéréséről egy újságíró.

Henri továbbá megajándékozta kedvesét a “Y’a pas de printemps“, a “Les deux rengaines” és a “C’est toujours la meme histoire” című dalokkal.

Padam… padam… padam…”

A kapcsolatnak Yves Montand vetett véget, aki akaratlanul is kihúzta Henri nevét Piaf szeretőinek listájáról, hogy a helyére kerülhessen. A szövegíró a háborút követő években, azonban a háttérben továbbra is tevékenykedett és segítette Edith karrierjét szerzeményeivel. Hét évvel később, 1951-ben Norbert Glanzberg egyik régi régi zenéjére, amelyet Edith eltett, hogy megtalálja a tökéletes szöveget rá, megírta a Padam-ot. Egy évvel később Piaf elnyerte a Francia Lemez Akadémia Nagydíját vele és mai napig talán az egyik legismertebb slágere.

További szerzeményei

Az ötvenes években Henri ismét elkezdte viszonylag aktívan támogatni Edith-et dalszövegeivel. A következő lista a cikkben nem említett címeket sorolja:

Marseille-i utam (1. rész)

Életem egyik legmeghatározóbb utazását szeretném ismertetni a mai bejegyzésben, hiszen talán enélkül most ez a weboldal sem létezhetne. Az ember nem igazán szeret magáról írni, főleg nem egy olyan felületen, amelyet egy más embernek dedikál, de szeretném, hogy megismerjék e történetet, amelynek “Találkozásom Edith Piaffal” címet is adhattam volna. Bár koromnál fogva teljességgel lehetetlen lett volna, hogy valaha személyesen, élőben láthassam, mégis az út után azt éreztem, hogy megismerhettem őt, egy ismeretlen oldalát és sokkal közelebb kerültem hozzá. Fogadják szeretettel ezen kis utazás két részes ismertetését, amely remélem sok érdekességet tartogat mindenki számára.

Előzmények

2014-ben, 14 évesen megismerkedtem Anthony Berrot-val, aki rövid időn belül a példaképemmé vált. Lenyűgöző szenvedélye a gyűjtés iránt inspirálóan hatott rám. 14 évesen elhatároztam, hogy én is gyűjteni fogok. Ezen az estén, amikor „elektronikus levelezéseink” történtek, rendkívül kedves volt velem (mint mindig!) és kimondottan tetszett neki, hogy Magyarországon ilyen fiatalon rajongok a rég nem élő nemzeti ikonjukért. „Magamat látom benned fiatalon”. Ő is hasonló korban kezdett el rajongani és gyűjteni, majd a kilencvenes évek elején, húszon évesen találkozott Edith titkárnőjével és harmonikásával, Danielle-el és Marc Bonellal. Olyan barátság alakult ki köztük, hogy 2012-ben, amikor Danielle meghalt, Anthony-ra hagyta Piaf örökségének egy részét (15.000 eredeti fénykép, számos kézirat, fellépőruhák, cipők, sminkek stb.). A lehető legnagyobb ajándék és elismerés amit egy gyűjtő kaphat!

Mindig félve írtam neki, semmiféleképpen sem szerettem volna zavarni őt. Mindig megmutattam ha valami új Piafos dolgot szereztem, hiszen nekem az ő véleménye számított a legjobban. Alig vártam, hogy megosszam vele új szerzeményeimet.

Négy év barátság után meghívott az otthonába néhány napra. Felfoghatatlan volt számomra az egész helyzet. Négy év várakozás után eljött a várva várt nap.

Út Marseille-be

2018. augusztus 18-án, este fél nyolc tájékán érkeztünk a barátnőmmel Marseillebe, a Saint-Charles állomásra. A busz út 23 óra hosszú volt Szlovénián és Olaszországon keresztül. Fáradtságom ellenére, mivel semmit sem aludtunk, izgatottságom leírhatatlan volt. Amikor magunkhoz vettük a poggyászainkat, megfordultam és hirtelen megláttam Anthonyt, aki mosolyogva felénk tartott. Kezet fogott velem és két üdvözlő puszi után (amely a franciáknál a barátság és közvetlenség jele) elindultunk a házába. Sajnálatos módon franciául nem beszéltem, csak nagyon alap szinten, amely annyit jelentett, hogy megszólalni nagyon nehezen tudtam, de megértettem nagyjából amit beszéltek. Útközben megmutatott egy hangversenytermet, ahol Edith fellépett.

Amikor beléptünk az előszobába Charles Sinclair egyik eredeti portréja tekintett ránk Edithről egy hatalmas képkeretben, mellette pedig egy még nagyobb plakát az Olympiából! Bemutatott kedves feleségének és kisfiának. Miután megmutatták a házat lementünk a városba vacsoráért. Amint éppen várakoztunk Anthony a bal oldalamon megkérdezte: 

– Tu est content? (Boldog vagy?)
– Oui, trés content (Igen, nagyon!)

Majd megnyomkodta a bal vállamat és ezt felelte mosolyogva:

– Moi aussi! (Én is!)

Teljesen elképesztő és hihetetlen volt az egész, a pillanat, amit sosem fogok elfelejteni.

A vacsorát a nappaliban töltöttük egy pohár rozébor mellett. Este kilenc óra körül lehetett. Anthony kiment az előszobába és egy lemezt tett a lejátszóba, majd hozzá tette:

– Te vagy az első, akinek ezt megmutatom.

Egy kiadatlan hangfelvétel volt Edith egyik fellépéséről 1961-ből. Ez a rendkívüli kedvesség olyan boldogsággal töltött el, hogy éjszaka alig bírtam elaludni, de egyben vártam is a holnapot, hogy újra beszélgethessünk!

TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ >>>

Edith Piaf Amerikában

Sikeresnek lenni a szülőhazámban, Franciaországban, ahol az emberek ugyanazt a nyelvet beszélik, és megértik, semmiség: a célom egy nemzetközi karrier. Megakarom ríkatni az embereket, annak ellenére, hogy nem értik szavaimat.

számolt be terveiről Edith.

Talán furcsán hangzik, de eleinte nem mentek a dolgok zökkenőmentesen. A nagy Edith Piaf kudarcot vallott New Yorkban. A sajtó célpontjává vált és mindent elkövettek azért, hogy ezt az ő tudtára is hozzák. A dolgok, azonban gyökeresen megváltoztak később, olyannyira, hogy az USA területén a mai napig ő az egyik legismertebb, legkedveltebb francia előadó.

Az első turné (1947-1948)

Az 1946/47-es év jelentős volt Edith karrierje szempontjából. Akkoriban a 9 fiúból álló Les Compagnons de la chanson-nal turnézott, és bejárták Európa valamennyi országát:

  • 1946. 02.22 – 03.07.
    Svájc
  • 1946.04.07-17.
    Németország
  • 1946. 07.12-15.
    Belgium
  • 1946.09.02-20.
    Görögország
  • 1947.01.31.-02.13.
    Belgium
  • 1947.03. 12.-24.
    Svájc
  • 1947.04.07.-27.
    Norvégia
  • 1947.06.01.-22.
    Svédország

A hatalmas sikereknek köszönhetően, a lista következő állomása az USA volt 1947 őszétől 1948 tavaszáig.
A Francia Rádió élőben közvetítette az USÁ-nak utolsó párizsi fellépését.

Biztosak vagyunk benne, hogy szeretni fogják őt. Vigyázzanak rá, és küldjék vissza nekünk mihamarabb”

zárta a közvetítést angolul a riporter.

Érkezésükkor ellepték őket az újságírók, hisz Edith “Franciaország legnagyobb énekesnője” néven lett beharangozva, ezért izgatottan várták már. A sajtótájékoztató után október 30-án kezdte turnéját New Yorkban, a Playhouse Színházban.

Több mint egy hónapnyi szenvedés, küzdelem várt rá, ugyanis akármit tett, nem tudott megfelelni az amerikaiaknak. Számukra Párizs és Franciaország nem egy törékeny, alacsony, fekete ruhás nő volt. Vidámságra, színekre vágytak. Hatalmas bukás volt.

December 6-án lejárt a szerződése a Playhouse-ban. A következő állomás a híres, fényűző étterem, a Versailles volt, amelyre több mint egy hónapot kellett várnia, így kipihenhette a csalódását. 1947 karácsonyát és harminckettedik születésnapját itt töltötte, menedzsere Louis Barrier, harmonikása Marc Bonel és zongoristája Robert Chauvigny társaságában. Januárban a nyitóesten hatalmas sikert aratott, majd hamar rájött, hogy rossz közönséget céloztak meg korábban.

Edith a Versailles-ban énekel. Hihetetlen siker ebben az elegáns étteremben. 30-40 dollárt kapunk fejenként.

részlet Edith harmonikása, Marc Bonel egyik akkori leveléből.

Kirobbanó örömét szerencséjére volt kivel megosztania: Marcel Cerdan, a bokszoló belépett az életébe. A nyitóesten ő is a közönségben ült. Kapcsolatuk ekkor bontakozott ki. Tavasszal együtt tértek vissza Párizsba.

A második (1948) és a harmadik (1948-1949) turné

Izgatottan, önbizalommal és hatalmas szerelemmel a szívében utazott vissza a számára idegen kontinensre. Ezúttal, azonban Kanadában mérettette meg magát a francia nyelvű területeken. 1948. szeptember 7-én Montrealban, 14-én Trois-Rivières-ben szerepelt. A montreali fellépéséről hangfelvétel is készült, melyet a 1999-ben illegálisan kiadtak. Pár héten belül azonnal visszavonták a forgalomból, így csak azon kevesek birtokában van a felvétel, akik az első napokban csaptak le a CD-re.

Kanada után még New Yorkba is ellátogatott, hogy visszatérjen a Versailles-ba pár hétre. Decemberben haza tért és a karácsonyt Casablancában töltötte, a városban, ahol Marcel lakott. Titokban kellett tartaniuk a kapcsolatot.

1949-ben harmadjára is visszatért Amerikába, ahol már sokkal nagyobb sikernek örvendett mint pár évvel ezelőtt. Sajnálatos módon ezen a turnén veszítette el Marcelt, aki éppen Edith-hez tartva lezuhant a repülővel.

Szólóest a Carnegie Hallban (1956, 1957)

Marcel halála után számos alkalommal visszatért az Egyesül Államokba, de csak 1956-ban, a carnegie hall-i fellépése szilárdította meg hírnevét. A közel háromezer férőhelyes Isaac Stern terem megtelt. A kirobbanó siker egy következő fellépést eredményezett 1957-ben. Szerencsére mind a két előadásról készült hangfelvétel, melyekből az 1956-osat maga Edith vette fel, hogy, mint magánvállalkozó, kiadhassa. Sajnos ez csak halála után 35 évvel valósult meg.

Leszerződött az amerikai Angel Records hanglemezvállalattal és énekelt a híres Capitol Records stúdiójában, ahol Frank Sinatra, a Beatles, Judy Garland dolgoztak, hogy néhányat említsünk. A kis francia nő meghódította Amerikát. Lemezei éppúgy fogytak itt is, mint Franciaországban. 1956-ra ő lett a legtöbbet kereső női énekesnő, előtte Elvis Presley állt a sorban. Egy estért átlagosan 7.000 dollárt kapott, ami 49.000 (mostani árfolyammal számolva ez durván 14.300.000 forint) egy héten. Ezek a számok napjainkban is hatalmas összegek. Kanada, USA, Dél-Amerika a lábai előtt hevertek akkoriban, az egész amerikai kontinens. Mexikóba, Brazíliába több alkalommal is meghívták televíziós műsorokba (melyek egy földrengés következtében mind megsemmisültek).

Búcsú Amerikától (1959)

1959. januárjában már meg volt a szerződése a Waldorf Astoriával és a híres Ed Sullivan show nevű televíziós műsorba is meghívást kapott, immár hatodik alkalommal. Ezen turné legnagyobb eseménye a harmadik carnegie hall-i fellépése lett volna, ugyanis ide is tárt karokkal várták őt. Ezt a nagy eseményt derékba törte egy egészségügyi probléma: Edith-et sürgősen meg kellett műteni gyomorfekély következtében. Egy teljes hónap lábadozás után engedték ki a kórházból, majd két nap múlva bélelzáródással operálták. Újabb egy hónap kezelés messze Franciaországtól, egy new yorki kórházban. Ekkor már három hónapja tartózkodott az Egyesült Államokban, ebből kettőt kórházban töltött. Amint kiengedték újból az Ed Sullivan Show műsorában szerepelhetett.

Ed Sullivan Show, 1959. április 26-án, a műtétek után.

1959. júniusán felszállt az Orly reptérre tartó gépre és sosem látta többé Amerikát. Egészségi állapota megrendült, 1960-ban egy évet hallgatott és innen már nem volt visszaút. Mégis szinte felfoghatatlan, hogy valaki, aki a semmiből, az utcáról indult, meghódítsa az egész amerikai kontinenset mint francia előadó. Ez csak nagyon keveseknek sikerült, csupán a profiknak, a legjobbaknak…